Szia, eltérítő!
Hát, az mindenképpen lényeges ok, hogy nem elég alapos a kivizsgálás, ill. van egy csodaváró légkör, amely minden megszűnt náthát csodálatos gyógyulásnak minősít. Egyszer kíváncsiságból elmentem az egyik gyülekezetbe, az egyik tanúságtétel arról szólt, hogy az illetőnek elmúlt a fogfájása.
Tegnap vezetés közben a rádióban végighallgattam egy pünkösdi Istentiszteletet, két tanúságtétel volt, az egyik arról szólt, hogy egy édesanya egészségben világra hozta a gyermekét, noha a várandóssága közepén vérezni kezdett, és volt egy rémes vérömlenye, aminek a sikeres szüléshez föl kellett szívódnia. A másik arról szólt, hogy az illetőnek állandóan orvoshoz kellett járnia a lábfájása miatt, de elmúlt.
Nem akarok tiszteletlen lenni, mert mindkettő alapvetően fontos dolog, és hiszem, hogy fontos volt, hogy az illetők Istenhez kiáltottak a nyomorúságukban. Azt viszont határozottan tanúsítom, hogy ilyesfajta dolgok rendszeresen történnek katolikusok esetében is. A "csoda"-jelző használatával azonban lényegesen óvatosabbak vagyunk, mert van olyan egyházi tapasztalatunk, hogy nagyon sokan igyekeznek mindenféle csodákkal hitelesíteni fura tévtanításokat, vagy egyszerűen csodák állításával akarak a figyelem középpontjába kerülni.
Jogos kritika lehet ugyanakkor, hogy mi meg a másik irányban vittük túlzásba a dolgot, annyira kritikusak vagyunk, hogy az már az Istenbe vetett bizalom rovására megy. Különösen nagy a hálátlanság kísértése: előre nézve csodának tűnik számomra, ha valami nehéz helyzetből kimászom én, vagy akiért imádkozom, ha viszont sikerül nekem, vagy neki, akkor úgy kezelem, mint "szerencsét". |