Hippo, ha megkérhetlen senkit ne diagnosztizálj táv - még megközelítően sem
1. Táv senkit sem lehet diagnosztizálni.
2. Én nem vagyok orvos, tehát még közel sem diagnosztizálok senkit.
Értem, hogy mire gondolsz
(i) ha valakinek bebeszélem, hogy valamilyen betegsége van és közben nem is, akkor kárt okozok,
(ii) a pszichiátriai diagnózis stigma, rombolja az illető önértékelését és ezzel súlyosbíthatja a bajt,
(iii) egyesek szemében a pszichiátriai diagnózis "mítosz", a depi pl. nem betegség, Thomas Szasz szerint pl. egy "metaforikus betegség." (A bálna nem hal, de sok szempontból olyan, mint egy hal; a bálna "metaforikus hal.")
Mindezzel együtt és szem előtt tartva, hogy az erkölcs nem statisztikai alapon működik, és az egyes emberre a statisztika jelentése meglehetősen áttételes, nem ésszerű figyelmen kívül hagyni, hogy statisztikailag hatalamas gond, hogy főleg a férfiak nem kérnek segítséget a lelki bajaikkal, hanem önerőből próbálkoznak és tipikusan rossz nyomon.
Én pl. közel hét évig próbálkoztam önerőből. És az önerő alatt itt tényleg önerőt kell érteni, nem csak a szakemberek elkerülését. Közben lassan, fokozatosan fölzabálta az életemet a depi. Egyvalaki volt, egy depis nő a környezetemben, aki meglátta bennem a depist, most már tudom ezt is, de nem akart "diagnosztizálni" én meg akkor nem sokat értettem meg az üzenetéből. Jól jött volna, ha valaki makacsabbul vagy uram bocsá' explicitebben fölhívja erre a figyelmemet, vagy legalábbis arra, hogy rossz nyomon próbálkozom. Megintcsak statisztikailag az a helyzet ugyanis, hogy minél előbb kér segítséget valaki, annál jobbak az esélyei, hogy helyre rázódik. (Ezen a priori semmit nem változtat az, hogy kimaradnak ezekből a statisztikákból szok, akik sohasem fordulnak orvoshoz.) |