Sziasztok!
Írnék néhány gondolatot arról, hogyan látom én (ill. az általam használt szerzők) az Ádám-Éva történetet.
Első kérdés az irodalmi műfaj. Nos, ebből a szempontból nagyon lényeges kérdés, hogy a kígyó beszélő állat, ill. hogy Isten teljesen emberszerű módon élvezi, hogy az esti szellőben sétálhat.
Ilyesfajta elemek egy nagyon jellegzetes ókori műfajban bukkannak föl, tudniillik a mesében.
Ha mármost a történet mese, akkor rögtön tisztáztuk, hogy nem szabad történeti értéket tulajdonítani neki. Ugyanakkor a tücsök és a hangya meséjét sem teszi hazugsággá, hogy a tücsök és a hangya valójában nem tud beszélni. A mese igazsága a tanulság, amit elmond.
Mi az Ádám-Éva mese tanulsága? Pl. egy nagyon világos tanítás a bűnről és a következményeiről.
Éva a kígyó szavára elveszíti a bizalmát Istenben. Azért akar olyan lenni, mint az Isten, mert fél attól, hogy Isten becsapta őt. "Isten megbízhatatlan, hát a saját kezembe kell vennem a sorsomat". Amikor mindketten esznek a fáról, valóban megnyílik a szemük, valódi igazságokat vesznek észre. Mindazt, ami az önálló életükhöz kell. A meztelenség pl. egy tökéletes Isten- és párkapcsolatban nem probléma. Ha azonban önállóan akarnak boldogulni a világban, akkor a meztelenséget meg kell szüntetni, mert kiszolgáltatottá tesz.
Ádám és Éva valóban megtanulja, a hétköznapokban mi a jó és mi a rossz nekik. A büntetés képei ennek a valós tudásnak a korlátaira figyelmeztetnek: a vad fájdalom (pl. a szülési) gyors véget vet a hétköznapok kormányzására való képességünknek. Vagy igenis képesek vagyunk a köznapokat kormányozni, de arcunk verejtékével, mert minden munkához hozzákapcsolódik a monoton unalom. Ahová mindez vezet, az az, amiről Isten eredendően beszélt: a halál. A halál a legyőzhetetlen korlátja annak a tudásnak, amit az ember Isten nélkül is élvez.
Mindez és még nagyon sok más valódi kinyilatkoztatás a szövegben Istenről, emberről, és a helyéről, csak bízni kell Istenben, és el kell hagyni az emberi, kreacionista erőlködést egy képzelt őstörténet fölvázolására, ami elvakít bennünket arra, hogy a lényegi tanítást észrevegyük. |