Keresés

Részletes keresés

Sotetzold Creative Commons License 2004-03-09 14:21:11 306
hahó!

Lehet, hogy nem vígasztal, de a stroboszkóptól való elájulás annyira tipikus, hogy nem is tudok mit írni. A dolognak semmi köze a pánikhoz, nagyon sok ember érzékeny a stroboszkópra, pláne, ha egy bizonyos ütemben villog.
Van barátnőm, aki ugyanúgy elájult, mint Te. Többet nem ment olyan helyre, ahol stroboszkóp van (kb. 10 éve ájult el), és azóta sem ájult el újra.

A hozzászólás:
Jegkiralyno Creative Commons License 2004-03-09 12:51:45 305
Na ezt meg nekem volt durva olvasni...
En tkp ugyanilyen "stilusban" ajultam el, es azota is a panik oka az ajulastol valo felelem.

Egy buliban voltunk par eve (csak megjegyzem, akkoriban sem drogok sem alkohol nem szerepeltek az "etrendemben"). Tok jol ereztem magam, a legjobb barataimmal voltam, mindenki ismert a helyen.
Ejjel 2 korul duborgo technora stroboszkop fenyben es fustben tancoltunk mar egy oraja. Egyszer csak nagyon furan ereztem magam... elvesztettem a térérzekem teljesen... nem tudtam, merre a kijarat, nem tudtam, melyik reszen allok, tancolok a teremnek, semmit. Ilyedten ragadtam meg baratnom karjat, es mondtam neki,h "nem tudom,hol vagyok" . Erre o azt hitte viccelek, nevetni kezdett es annyit mondott "itt vagy mellettem te buta". KOzben en mar csak azt neztem,hol lehetne kimenni vagy valami, mert mar abszolut nem voltam magamnal. Valahogy elvergodtem egy padig (mai napig nem emlekszem,hogyan), a szemeim ele tettema kezem a stroboszkop miatt... es itt filmszakadas.
A kovetkezo kep,h fekszem odakinn a bar padlojan, csomoan allnak korulottem, Anita ( a legjobb baratnem) pedig ott terdelt mellettem es zokogott.
Fura mod az elso reakciom az volt,h elkezdtem nagyon nevetni... annyira viccesnek tunt ez a nagy felhajtas (egyatalan nem emlekeztem mi tortent). Aztan utana elmagyaraztak,h epilepszias rohamom volt (kicsivel kesobb eszrevettem,h sikerult kozben bepisilnem is... kinos dehat ez van). Persze mindenki azzal jott,h drogoztam. hiaba bizonygattam,h nem.
Aztan azota van ez az ajulas felelem... a panikrohamoknal mindig azt az erzest "flashback"-elem, amit eppen az ajulas pillanataban ereztem.
Az ironia az egeszben,h sem az elott, sem az eset ota nem ajultam el. soha. es megis ez a legnagyobb felelmem.

Előzmény:
wipala Creative Commons License 2004-03-07 20:43:33 289
Azért félek az ájulástól, mert én már ájultam el nyilvános helyen. Akkor még nem tudtam, hogy pánikbeteg leszek/vagyok. Pedig azt hiszem, akkor kezdődött az egész. Évekkel ezelőtt. A barátommal voltam. Éreztem, hogy egyre jobban hullámzik körülöttem a világ, éreztem a keserű ízt a számban, fekete felhők vonultak a szemem elé, és fokozatosan éreztem, hogy megvakulok. Ekkor hirtelen megrángott a fejem, hogy a barátom, aki mellettem ült, észrevette. Mi a baj? kérdezte. Rosszul vagyok, motyogtam. Rádöbbentem, hogy nem hallom a saját hangomat. Ő sem értette, meg kellett ismételnem. Akkor felugrott, vitt kifelé, de már későn. Nem láttam semmit, botladoztam, valakire ráestem, aki sikítozni kezdett. Arra emlékszem még, hogy kapaszkodok a barátomba, aztán filmszakadás. Mire magamhoz tértem, két idegen arc hajolt fölém, körülöttem, a járdán, emberek. Az egyik arc orvos volt. A másik azt kérdezte: "Drogos?" mire az orvos: "Talán csak epilepsziás". Ekkor vettem észre, hogy a földön fekszem, és kicsit rángatózom, de már egyre lassabban. Megpróbáltam felülni, segítettek, közben egyre nagyobb tömeg lett. A barátom magyarázta az orvosnak, hogy nem drogozom, és tudtával epilepsziás sem vagyok. Valahogy végre felálltam, hazafelé indultunk, de sokáig tartott, amíg kitisztult a fejem. A tömeg meg bámult utánunk, néhányan a fejüket csóválták.

Azért írom le mindezt, mert amikor a pszichológusnál voltam tavaly, és elbeszéltem neki ezt a jelenetet, könnybe lábadt a szemem. A pszichológusnő megkérdezte: és ez ennyire riasztó önnek még mindig, hogy könnybe lábad a szeme, ha visszagondol rá? Igen, mondtam. S meg tudja magyarázni, miért? Gondolkoztam, aztán azt mondtam, hogy bizonyára azért, mert sajnálom magamat, hogy olyan világban élek, ahol ha egy fiatal összerogy az utcán, rögtön drogra gyanakodnak. És ez szomorú, mert így nem biztos, hogy segíteni fognak, ha egyszer megint megtörténik. És egyáltalán, rossz érzés, hogy az embert körbeveszik, és csóválják a fejüket, hogy jé, itt egy drogos. Mi a francot tudnak rólam? Nem tudnak semmit, de azért szerintük drogozom. És itt dühös lettem. Most is, ahogy leírom.

Valószínűleg, ha nem ájultam volna el akkor, ma másképp tudnám felfogni, hiszen nem lenne előzetes élményem. Simán szoronganék, de én is úgy tudnék rágondolni, hogy "na és, mi történik, ha meg kell kérnem valakit, hogy adja át a helyét?" De a tapasztalat már megtörtént. És ezt már nem tudom kitörölni. A realitástól félek, nem olyantól, amit csak elképzelek, hogy megtörténhet

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!