Dicsőségesen megfutamodtam. :)
Csak hogy tanuljatok belőle, és hogy megszabaduljak az emlékétől:
Elmentem ma színházba, régen voltam, meg aztán mostanában tényleg jobban éreztem magam, egyszóval nagy volt az arcom. Egyedül mentem, miért is ne. Rendben, az sikerült, hogy a biztonság kedvéért szélére kerüljek, az első percek izgalma után szépen lenyugodtam, érdeklődve figyeltem a darabot. Aztán egy jelenetnél, amikor nagyobb fény árasztotta el a nézőteret, konstatáltam, hogy a jegyen szereplő erkély kitétel azt jelenti, hogy az erkélyen ülök, alattam a 3 méteres szédítő szakadék, és én tulajdonképpen tériszonyos vagyok. Na, innentől kész voltam.... Kijöttem, egy ideig töprengtem, mi legyen, visszamenjek-e, de rettenetes volt elképzelni, hogy megint odaülök valami vadidegen mellé, aki csak azt látja, hogy néha fészkelődöm, néha pedig lehajtott fejjel meditálok. Azt hiszem, legközelebb csak társasággal megyek, és egyszerre elég lesz a tömeget, bezártságot legyűrni. Maradok a földszinten.
Már csak az a kérdés, siker ez vagy kudarc? Mindenesetre sikernek érzem, mert egy csomó eddig tabu dologra képes voltam, csak túl sok volt egyszerre. Lehet, hogy ezért is vágtam bele, mert könnyen bele lehetett bukni? Kissé el is keseredtem, tényleg elfeledkeztem arról, hogy mennyire nem bírom a magasságot, csak éppen régen kiiktattam az életemből mindent, ami rákényszerített volna átélni. Újabb feladat.
Hát ennyi, a darab még most is megy...
P.
|