|
|
 |
Olvasószem
2004-03-07 22:38:54
|
294
|
| "Mert ön megérdemli." |
|
A hozzászólás:
 |
Phaedra11
2004-03-07 22:33:25
|
293
|
wipala, ez mennyi ideje volt? És azóta történt veled ilyen? De nem is ez a gond igazából, igenis összeesnek emberek utcán, sőt félünk a haláltól, de nem tudjuk kikerülni, meg fog történni velünk. Ez realitás. Csak van, akit ez nem gátol meg az adott perc élvezetében, az adott perc átélésében, mi meg, szorongók mindig attól félünk, mi történhet, mert már egyszer megtörtént velünk vagy ismerőssel. Nem az a gond, hogy elájulsz, én is lesikoltoztam már magam két megálló között a buszról. Az a gond, hogy azóta ettől rettegünk, magunkat figyeljük, megmérgezi minden percünket. Márpedig nem szabad így élni, az embernek joga van ennél jobbhoz. És én nem viselem el, ha továbbra is ezeket a béklyókat hordozom, amit ki tudja, milyen élmény, gyerekkor, szülő kattintott rám. Mondhatni nem vagyok hajlandó elviselni. Te se viseld el, mert ennél jobb jár neked.
P. |
|
Előzmény:
 |
wipala
2004-03-07 20:43:33
|
289
|
Azért félek az ájulástól, mert én már ájultam el nyilvános helyen. Akkor még nem tudtam, hogy pánikbeteg leszek/vagyok. Pedig azt hiszem, akkor kezdődött az egész. Évekkel ezelőtt. A barátommal voltam. Éreztem, hogy egyre jobban hullámzik körülöttem a világ, éreztem a keserű ízt a számban, fekete felhők vonultak a szemem elé, és fokozatosan éreztem, hogy megvakulok. Ekkor hirtelen megrángott a fejem, hogy a barátom, aki mellettem ült, észrevette. Mi a baj? kérdezte. Rosszul vagyok, motyogtam. Rádöbbentem, hogy nem hallom a saját hangomat. Ő sem értette, meg kellett ismételnem. Akkor felugrott, vitt kifelé, de már későn. Nem láttam semmit, botladoztam, valakire ráestem, aki sikítozni kezdett. Arra emlékszem még, hogy kapaszkodok a barátomba, aztán filmszakadás. Mire magamhoz tértem, két idegen arc hajolt fölém, körülöttem, a járdán, emberek. Az egyik arc orvos volt. A másik azt kérdezte: "Drogos?" mire az orvos: "Talán csak epilepsziás". Ekkor vettem észre, hogy a földön fekszem, és kicsit rángatózom, de már egyre lassabban. Megpróbáltam felülni, segítettek, közben egyre nagyobb tömeg lett. A barátom magyarázta az orvosnak, hogy nem drogozom, és tudtával epilepsziás sem vagyok. Valahogy végre felálltam, hazafelé indultunk, de sokáig tartott, amíg kitisztult a fejem. A tömeg meg bámult utánunk, néhányan a fejüket csóválták.
Azért írom le mindezt, mert amikor a pszichológusnál voltam tavaly, és elbeszéltem neki ezt a jelenetet, könnybe lábadt a szemem. A pszichológusnő megkérdezte: és ez ennyire riasztó önnek még mindig, hogy könnybe lábad a szeme, ha visszagondol rá? Igen, mondtam. S meg tudja magyarázni, miért? Gondolkoztam, aztán azt mondtam, hogy bizonyára azért, mert sajnálom magamat, hogy olyan világban élek, ahol ha egy fiatal összerogy az utcán, rögtön drogra gyanakodnak. És ez szomorú, mert így nem biztos, hogy segíteni fognak, ha egyszer megint megtörténik. És egyáltalán, rossz érzés, hogy az embert körbeveszik, és csóválják a fejüket, hogy jé, itt egy drogos. Mi a francot tudnak rólam? Nem tudnak semmit, de azért szerintük drogozom. És itt dühös lettem. Most is, ahogy leírom.
Valószínűleg, ha nem ájultam volna el akkor, ma másképp tudnám felfogni, hiszen nem lenne előzetes élményem. Simán szoronganék, de én is úgy tudnék rágondolni, hogy "na és, mi történik, ha meg kell kérnem valakit, hogy adja át a helyét?" De a tapasztalat már megtörtént. És ezt már nem tudom kitörölni. A realitástól félek, nem olyantól, amit csak elképzelek, hogy megtörténhet |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|