|
|
 |
Olvasószem
2004-03-07 13:06:51
|
278
|
Ezt a fa-példát a keletiek igen gyakran használják a probléma természetének szemléltetésére. Ebből a szemszögből a fa nem te vagy, nem a gyermekkorod, hanem maga a probléma.
A problémának van egy látható (föld feletti) része, ami igen bonyolult (millió ág, gally, levél), és van egy láthatatlan része, oka, amelyből táplálkozik: a gyökérzet. Rendszerint pont inverze, ellentéte annak, amit a probléma látható része mutat. Ugyanakkor egyszerűbb, hiszen nincsenek levelei.
A következő dolgokat teheted egy problémával:
a) Megvizsgálod szépen, intellektuális módon, részletesen minden látható részét, minden kis ágacskáját egyenként (összeírás, esélyszámolgatás, naplóvezetés). Ez rendkívül időigényes és nagyon fárasztó. Ha ez megvan, ítélsz: melyek azok az ágak, amiket le kell metszeni. Lemetszed, elégedett vagy, elmégy aludni. Reggel felkelsz, és megrökönyödve látod, hogy három gally nőtt minden lemetszett helyére. Kezdheted elölről, és dolgod háromszor nehezebb.
b) Megértheted a problémát intuitív módon, felismerésszerűen is. Mert akármennyit vizsgálod is a fa vizsgálható, tehát föld feletti részét, a gyökerek sosem fognak tudomásodra jutni. Egy probléma valódi okai sosem vizsgálhatók, csak felismerhetők. Ha intuitív módon érted meg a problémát, rájössz, mit kell tenned, szinte magadtól teszed: kivágod a fát, gyökerestül eltűnteted a kertedből.
Természetesen minél kevesebbet nyesegetted előtte, a fa annál gyengébb, és neked annál könnyebb dolgod van (egy probléma vizsgálgatása tehát pont erősíti magát a problémát).
Nem véletlenül mondják, hogy egy probléma megértése maga a válasz. Ha megérted (nem vizsgálgatással), a probléma eltűnik. |
|
A hozzászólás:
 |
Phaedra11
2004-03-07 12:34:40
|
276
|
Ajaj. :)
Dehogy bonyolítom. Éppenséggel tisztítom az elmém. Azt hittem, ismerem magam, amikor olyan erős késztetéseket kellett most megfogalmaznom, amiket eddig csak megjelenési formáiban vettem észre, nem pedig magát a gyökeret. (Eh, értelmes lett ez a mondat? :) Olyasmikre kellett rájönnöm, miért vagyok egyszerre kishitű és maximalista, miért nem bízom az emberekben, mennyire nem tudom elfogadni, ha nem én irányítom a dolgokat, miért félek attól, hogy sodortassam magam mások vagy a körülmények adta keretek között. Sokat tudtam már magamról, de nem követtem ennyire vissza, ahogy fentebb írtam, egészen a gyökeréig.
Ha ennél a fa példánál maradok, a pánik nem más, mint állandóan összerezzenni a fa meg-megmozduló árnyékától. Nem a lényegre figyelek, viszont állandóan figyelek, és ez éppen eléggé elveszi az időm attól, hogy magát a fát vegyem szemügyre. Pedig akkor nem millió kis levél képét kellene néznem, hanem egyetlen nagy és megismerhető, kezelhető, mondhatni nyesegethető problémát. Most mi történik? Meg kell néznem egy-egy kis levél mozgását, de 3-4 után már elfogadja az ember, hogy a többi is így működik. Nem hiszem, hogy a fát ki kéne vágni, nem szedhetem ki a gyermekkoromat, a kamaszkoromat, a rossz emlékeket, de sétálhatok úgy a kertben, hogy nem megyek percenként fejjel a törzsének.
(De rohadt lírai lettem, bocs. :)
P. |
|
Előzmény:
 |
Olvasószem
2004-03-07 12:21:29
|
273
|
Eszerint a pánikbeteg játsszon bonyolultsági versenyt saját elméje ellen?
Az elme sorra tárja eléd problémáit, mindig új és új köntösbe bújtatva. Erre te összeírsz, megjegyzed, megszámolod, sorra veszed, esélyt számolgatsz, naplót vezetsz. Saját fegyverével, a bonyolult, részletes, elemző gondolkodással próbálod legyőzni az elmét.
Az elme felfigyel erre. Még bonyolultabbá és kibogozhatatlanabbá teszi kis játékait. Válaszul te is még bőszebben vezetsz naplót, számolsz esélyt, keresel okokat. Amíg bírod "szusszal". Hiszen az elme is tőled vonja el az energiát, mi több, a te lépéseid is az elméd lépései. A kar harcol gazdája ellen, a hullám az óceán ellen.
Nem mondom, hogy nem használhat szükséghelyzetben, amit leírtál. Sok csatát megnyerhetsz ezzel. De a háborút csak tovább szítod. Ha tovább bonyolítod azt, ami egyébként is túl bonyolult, hová vezet? |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|