Keresés

Részletes keresés

wipala Creative Commons License 2004-03-03 00:33:49 245
Ja, eszembe jutott még valami: amikor az iskolában először be kellett mutatkozni mindenkinek, s amikor rám került a sor, fel kellett állnom, mint mindenkinek bemutatkozáskor, és úgy, de úgy szégyelltem magam. Nem tudom, miért. Az egész osztály engem figyelt, és meg megmakacsoltam magam, és nem voltam hajlandó megmondani a nevemet. A tanár néni egyre biztatott: "De hát biztos van neved...". stb, de nem akartam megmondani, pedig odajött, és leolvasta a füzetemről. "Nagyon szép neved van, mondd csak ki bátran..." Én meg csak hallgattam, és összeszorítottam a fogaimat. Jó negyedórás jelenet volt, végül a tanító leültetett, hogy jó, akkor ne mondjam meg.
Ma viccesnek tűnik, de akkor vajon mi mehetett végbe bennem??....
A hozzászólás:
wipala Creative Commons License 2004-03-03 00:25:03 243
Azt hiszem, ez a fórum kihúzta belőlem a dugót, azért lettem ilyen grafomán, tényleg nem akarok senkit traktálni, lassan csak kijön minden.

Helyes... Senkit sem traktálsz. Én is elmesélek magamról mindent, amit tudok, hátha valaki, aki olvassa, rájön valamire, hogy "na ez az, ezen kell változtatni".

Rajtam óvodáskoromban tűntek ki a "szociális fóbiás" tünetek. Anyám korán ment dolgozni, engem óvodába kellett vinni, reggel ötkor nehéz volt a kelés, mire beértünk az oviba, ordítottam, mint a fába szorult féreg, és húzni kellett a folyosón. Először még csak az óvónénik voltak ott. Anyámnak minden reggel negyedórát kellett velem ott töltenie, mert ordítottam, hogy nem akarok ott maradni. Nem volt óvodai pajtásom, nem volt senkim, egész napomat a sarokban töltöttem, befelé fordulva. Olyan élményem volt, mint egy felnőttnek, akit ártatlanul zártak börtönbe. De komolyan. A viselkedésemre való tekintettel hatévesen nem javasoltak iskolára, még egy évet kellett oviban töltenem.
Amikor iskolába kerültem (zenei tagozatú volt), el kellett dönteni, van-e tehetségem a zenéhez. Az ilyesmi a hallással megy először: ki hogyan énekel. Az egész foglalkozást fülemre tapasztott kézzel tölöttem, és visítottam (amennyire emlékszem), amíg ki nem küldtek.
Ennek ellenére bekerültem az iskolába (mert az volt hozzánk a legközelebb), később lettek pajtásaim is, de elég kevés. Különcnek tartottak. Másodikban, emlékszem, volt, hogy büntetést kaptam, mert a tanév első heteiben kitöltöttem az egész évi munkafüzetet, elejétől végéig... Persze mindent jól, mert akkorra jól már olvastam, és egy csomó dolgot tudtam. Úgy éreztem az iskolában, hogy csak az időmet fecsérlem. Ezek homályos emlékek, van, ami megmaradt bennem, van, ami nem. Azt hiszem, elég jó tehetségem volt bizonyos dolgokhoz, csak a szüleim nem ismerték fel. Például elsőben három napig kísért el anyám az iskolába, a negyedik naptól már egyedül mentem. (Ma még sok gyereket visznek autón iskolába idősebb korban is, amennyire tudom.) Azt hiszem, anyám volt az egyetlen ember sok éven át, akihez igen nagyon ragaszkodtam. Például egy reggel, amikor egyedül voltam, és iskolába kellett menni, sírtam, hogy anyám nincs ott, és a papucsát csókolgattam, és hangosan mondogattam, hogy jöjjön haza, és töltse velem a napot. (Lehet, hogy a mai problémám (elköltözés, egyedül élés, stb. ezekre a dolgokra vezetnek vissza?)

Előzmény:
Phaedra11 Creative Commons License 2004-03-03 00:06:03 242
Sok mindenben igazad van. Vannak hajlamosabb emberek, én pl. 6 évesen nem voltam első héten az iskolában, mert annyira izgultam, hogy belázasodtam. :) Pedig isten bizony vártam. :)
Lámpalázra is hajlamosabb voltam, de a pánikroham nem is ekkor kapott el először, hanem bizonytalan időszakomban, amikor a hátterem is megbomlott, vagy a fene tudja, talán lett elég eszem, hogy megkapirgáljam azt a háttér színfalat. (Késő kamaszkor.)

Nem merem azt írni, hogy ilyenek a pánikbetegek, ezért használom állandóan magamat példának, elnézést is kérek érte. De az biztos, kevés a magamba és a világba vetett bizalmam, még akkor is, amikor pedig stabilabban állok a lábamon. Egyszerű belátni, hogy bárkit elüthet az autó az utcán, kicsi az esély, hogy éppen engem, de megtörténhet. Egy magabiztos ember azt gondolja, nem történik meg vele, és ha mégis, addig sem éli a félelem árnyékában életét. Én meg addig görcsöltem, amíg féltem az utcán, és persze dobogott a szívem, és izzadtam, és a múltkor is az infarktusról olvastam, és az éppen így kezdődik, és már a kezem is zsibbadt, és...és...és...
Nehéz ebből kikászálódni, és nehéz szembenézni magaddal, főleg ha már lejjebb csúsztál a lejtőn, mert akkor még rosszabb kép fogadhat a tükörben.
Újra kell tanulni a bizalmat, azt, hogy nincs értelme félni, mert akkor is megtörténnek a dolgok, csak nem él közben az ember. Egyedül szerintem nem megy. És rossz leírni, de a tájékozatlan segítség is ronthat.
A gyógyszer pedig jó terápia lehet, volt, amikor segített, hiszen ha bevettem, meg tudtam tenni, amitől egyébként rettegtem, ha a gyógyszer enyhíti a szívdobogásom, akkor tényleg nem a szívemmel van a baj. Másrészt néha a pánikrohamtól való félelem gerjeszti a pánikrohamot, jaj, nehogy rosszul legyek a metróban, mert megálltunk az alagútban, csak klapjak levegőt, és máris figyelem magam, hogy veszem a levegőt... Nagyon megnyugtató, amikor az ember először utazik nyugodtan (Ó, hát megy ez nekem, akár máskor is sikerülhet.), és megindulhat a gyógyulás, ha mellette egy jó pszichiáter/pszichológus elmélyíti ezt a viselkedést.
Azt hiszem, ez a fórum kihúzta belőlem a dugót, azért lettem ilyen grafomán, tényleg nem akarok senkit traktálni, lassan csak kijön minden.
P.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!