Keresés

Részletes keresés

Phaedra11 Creative Commons License 2004-03-03 00:06:03 242
Sok mindenben igazad van. Vannak hajlamosabb emberek, én pl. 6 évesen nem voltam első héten az iskolában, mert annyira izgultam, hogy belázasodtam. :) Pedig isten bizony vártam. :)
Lámpalázra is hajlamosabb voltam, de a pánikroham nem is ekkor kapott el először, hanem bizonytalan időszakomban, amikor a hátterem is megbomlott, vagy a fene tudja, talán lett elég eszem, hogy megkapirgáljam azt a háttér színfalat. (Késő kamaszkor.)

Nem merem azt írni, hogy ilyenek a pánikbetegek, ezért használom állandóan magamat példának, elnézést is kérek érte. De az biztos, kevés a magamba és a világba vetett bizalmam, még akkor is, amikor pedig stabilabban állok a lábamon. Egyszerű belátni, hogy bárkit elüthet az autó az utcán, kicsi az esély, hogy éppen engem, de megtörténhet. Egy magabiztos ember azt gondolja, nem történik meg vele, és ha mégis, addig sem éli a félelem árnyékában életét. Én meg addig görcsöltem, amíg féltem az utcán, és persze dobogott a szívem, és izzadtam, és a múltkor is az infarktusról olvastam, és az éppen így kezdődik, és már a kezem is zsibbadt, és...és...és...
Nehéz ebből kikászálódni, és nehéz szembenézni magaddal, főleg ha már lejjebb csúsztál a lejtőn, mert akkor még rosszabb kép fogadhat a tükörben.
Újra kell tanulni a bizalmat, azt, hogy nincs értelme félni, mert akkor is megtörténnek a dolgok, csak nem él közben az ember. Egyedül szerintem nem megy. És rossz leírni, de a tájékozatlan segítség is ronthat.
A gyógyszer pedig jó terápia lehet, volt, amikor segített, hiszen ha bevettem, meg tudtam tenni, amitől egyébként rettegtem, ha a gyógyszer enyhíti a szívdobogásom, akkor tényleg nem a szívemmel van a baj. Másrészt néha a pánikrohamtól való félelem gerjeszti a pánikrohamot, jaj, nehogy rosszul legyek a metróban, mert megálltunk az alagútban, csak klapjak levegőt, és máris figyelem magam, hogy veszem a levegőt... Nagyon megnyugtató, amikor az ember először utazik nyugodtan (Ó, hát megy ez nekem, akár máskor is sikerülhet.), és megindulhat a gyógyulás, ha mellette egy jó pszichiáter/pszichológus elmélyíti ezt a viselkedést.
Azt hiszem, ez a fórum kihúzta belőlem a dugót, azért lettem ilyen grafomán, tényleg nem akarok senkit traktálni, lassan csak kijön minden.
P.

wipala Creative Commons License 2004-03-03 00:05:22 241
Ja, még valami: többen kértünk itt téged, hogy mondj el bizonyos eseteket, amelyekből tanulhatnánk. Hidd el, nevek + egyéb hiányában úgysem ismernénk fel az illetőt. Én is emellett vagyok, mert úgy hiszem, sokan, akik itt vagyunk, tanulhatnánk az esetekből. Ezért kérlek - a többiek nevében is - hogy ossz meg velünk néhány ilyen részletet.
wipala Creative Commons License 2004-03-02 23:55:50 240
Bocs', a pánikbetegséghez tudati alkat kell. Vagy inkább "megfelelő" karakter. Bizonyos karaktertípusú emberek saját elméje kreálja a pánikbetegséget.

Ezt elfogadom. Korábban említettem valahol, hogy nem mindenki lesz pánikbeteg, az sem biztosan, aki erős stresszes hatás alatt él. A pánikbetegségre valóban "hajlam" kell.

Kérdés, hogy miből lesz ez a hajlam? Örökletes? Környezet befolyásolja? Valami trauma? Például ez jó kiindulópont lehet, mert olyasvalami, amivel "szembe lehet nézni".

Azt is elismerem, hogy a húgod elkerüléses válasza nem vezet gyógyuláshoz.

A gyógyszerekről: amikor először beállítottam egy ideggyógyász-pzsichológushoz a pánikbetegségemmel, nem akarta felírni a gyógyszert. Zsúfolt munkaidejében (tb-s ellátás, kórház) több mint egy órát beszélgetett velem, és ez többet ért, mint a másik pszichológus nő, akinél volt szerencsém néhány alkalmat eltölteni. A doki - fiatal, vallásos orvos, amennyire megtudtam - nyilván tudta, miért nem akarja felírni a gyógyszert, de valamiért nem akarta elmagyarázni. Azt a szót, hogy Xanax, életemben akkor hallottam először. (A Xanaxról továbbra is negatív a véleményem, ha ez téged valamennyire is érdekel. A húgomat például kifejeztetten kértem, hogy ne kezdjen el nyugtatót szedni a problémájára. Nem is tudna szerintem, egyszerre így is legalább ötféle gyógyszert kénytelen szedni.)
Visszatérve a dokira: a koromat látva nem akart felírni nyugtatót (amúgy se nézek ki húszévesnél idősebbnek, bár huszonnyolc vagyok). Nagyon szimpatikusnak találtam, mert az az egy óra beszélgetés vele többet ért, mint a későbbi pszichiáternél eltöltött négy alkalom vagy mennyi. Próbált ugyan rámutatni a gyógyszerfüggőségre, de akkorra már elolvastam a pánikbetegségről mindent, amit találtam, és úgy láttam, hogy a hirtelen változást (hogy ne nézzenek hülyének, ha a pirosnál nekiesek az ajtónak) csak gyógyszer hozhatja meg, természetesen tudva azt is, hogy a gyógyszer mellé orvos is kell, pszichológus vagy -áter, miittomén, de valaki. Tudom, hogy ez agyi probléma. Akkor kezdtem keresgélni, sajnos, vajmi kevés sikerrel (mert tb-s kezelést próbáltam először, e fórumon pedig már megvitattuk ezt a részletet többször is).
Szóval csak azt próbálom elmagyarázni, hogy a gyógyszer olyan mankó, amely a begipszelt lábúnak sikert hoz abban, hogy másnap ne hívják fel a munkahelyéről, hogy miért nem ment be dolgozni. Nem tudom, érted-e. Nem tudom, megérted-e azt is, amiről már eddig is beszéltem, milyen az, amikor a pánikbetegnek olyan gondolatai vannak, hogy ha nem indul el az a szaros metró azonnal, nekiront a tömegnek, megpróbálja szétfeszíteni az ajtókat, jön a rendőrség/mentők/diliházi ápolók kényszerzubbonnyal, mert a pánikbeteg sokszor érzi azt, hogy nem tudja elmagyarázni másoknak, mi történik vele. Közöljem hangosan mindenkivel, ha belépek a metróba: "Elnézést mindenkitől, pánikbeteg vgayok, ha hülyeséget csinálok, ne hívjanak orvost stb." A lényeg a kontrollálatlanság, hogy nem tudod, kiszámítható leszel-e bizonyos pillanatokban. Én tudom, hogy nem ez a megfelelő út, de ha holnap nem venném be a bogyót, kitörne rajtam az őrület a legelső járművön, amire felszállnák. Vagy az első sarokig sem jutnék el, annyira szédülnék. Hát valahogy így.

A hozzászólás:
Olvasószem Creative Commons License 2004-03-02 23:17:18 239
Bocs', a pánikbetegséghez tudati alkat kell. Vagy inkább "megfelelő" karakter. Bizonyos karaktertípusú emberek saját elméje kreálja a pánikbetegséget. Ha az az egyébként lehetetlen helyzet állna elő, hogy most hirtelen pánikbeteg lennék, valószínűleg meggyógyulnék magamtól holnap reggelre.

A húgom viszont (enyhén) pánikbeteg (vagy inkább fóbiás). Nem utazik BKV-val, rosszul lesz a liftben, a tömegben stb. Viszont nem néz szembe a problémával, nem néz szembe önmagával. Kapott egy autót (nem is utazik soha mással), költözés volt, így most az ötödik helyett az első emeleten lakik (hogy ne kelljen liftezni), levelezőn végzi az egyetemet (hogy minél kevesebbet kelljen "tömegbe" járni) stb.

Szerintem ez nem jó. Így az életben nem fog meggyógyulni.

Én a gyógyszereket is ilyen nemkívánatos könnyítésnek látom. Nehéz leírnom, hogy én miképp' segítettem azon a bizonyos néhány tanítványomon (Kung Fut tanítok). Legyen elég annyi, hogy "szembesítettem őket önmagukkal.

Ide tényleg csak azért írtam, hogy lássam, hogyan reagál egy bizonyos kijelentésre egyszerre több érintett.

Előzmény:
wipala Creative Commons License 2004-03-02 22:53:55 237
:-)))))

Nyugat... Mindig ez a zagyvaság. Olvasószem, te Tibetből írkálsz? Mintha az, aki nyugati kultúrában nőtt fel, olyan könnyen sajátíthatna el keleti módszereket. Írj inkább erről, jó? Én komolyan kíváncsi lennék ezek után, te hogyan csinálnád. Képzeld magad egy pánikbeteg helyébe (már ha tudod). Mit csinálnál másként holnap reggeltől? Csak úgy próbáld vázolni.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!