Sziasztok!
Örülök, hogy tetszett a vers, majd felteszek hasonló témájút, ha újra megérik bennem a magamutogatás. :)
Tegnap voltam a lentebb említett Kálvária téren az első terápiás beszélgetésen. Megpróbálom pár szóban összefoglalni.
Szegény hölgy pechére gyakorlatilag egy pánikroham kellős közepén állítottam be: a tegnapi nap rémálom volt, ébredéstől kezdődő halálfélelem, szívdobogás, ami aztán az egész napos munkaimitálás, friss levegőre rohangálás után kicsúcsosodott, így a 20 perces utat sikerült megtennem háromnegyed óra alatt, gyalogszerrel, rohanva, minden piros lámpánál fel-alá járkálva, mert ha megálltam, egyből szédültem, remegtem stb. Vitt a lendület.
Szóval remek bemutatkozást sikerült összehoznom, de lassan elmúlt a roham, és a beszélgetés végére olyan megkönnyebbülés áradt bennem szét, hogy a jövő hétre beígért gyógyszerfelírást hazafelé átértékeltem. Talán megy ez másképp is.
A beszélgetés kölcsönös, mélyebb bemutatkozással kezdődött, aztán szépen körbejárta a doki, mi a gondom, majd elmondta, hogyan is megy ez a fajta terápia. Az elve nagyon egyszerű: a gondolatok hatnak a testi működésre, gyakorlatilag így alakul ki a pánikroham, a körkörös szorongás egyre erősebb testi tüneteket produkál, amelyek egyre nagyobb szorongást generálnak, és mindenki tudja, hova vezet ez. Ezért a terápia célja a gondolkodás megváltoztatása, magyarán annak meggátolása, hogy kialakuljon ez a kör. Mindez megtanulható, gondolom én, úgy működik, hogy ahogy az ember először veszi észre, hogy egyszerű gondolatirányítással meggátolja a szorongás erősödését, máris kevésbé kezd félni a kiszolgáltatottságtól, és minél kevésbé fél a bekövetkező pániktól, vagy olyan szitutól, ahol korábban gyakrabban bepánikolt, annál kevésbé szorong, magyarán újabb kör alakul ki.
Amikor kiléptem az ajtón, újra sétáltam, és bár éppen elég rossz helyzetben vagyok, két trolimegálló között elkezdtem mosolyogni a szívdobogásomon (mert persze volt), azt mondtam: hatvanezerszer átéltem már, és egyszer sem haltam bele, dobogjon csak, most sem fogok. És egyszercsak nem figyeltem rá. Aztán persze újra előjött, és lefekvéskor húztam az időt, de sikerült megtartani a reményt, hogy legközelebb, ha megtanulom a módját, jobban fogom kezelni.
Ami nagyon tetszett: semmi hókuszpókusz, mindent, ami történik, a doki elmond, elmeséli, mi hogyan és miért fog működni, feladatokat kapok/kaptam, amelyek értelmét megbeszéljük. Most nagyon bizakodó vagyok, végülis arról van szó, hogy amit eddig magamtól próbáltam (és néha sikerült is, de azért sokszor nem), a kontrollálást, most végre olyantól tanulhatom meg, aki ezzel foglalkozik, tehát hatékonyabb lesz.
Mindenkinek ajánlom, szerintem próbáljátok ki.
Viszont közben támadt egy fura gondolatom, amit még nem emésztettem meg: kiskorom óta szorongok, évek óta vannak pánikrohamaim, kissé ehhez igazítottam az életem is, ki leszek, ha ez elmúlik? Picit félek, akárcsak valaki lentebb a gyógyszer kapcsán, hogy olyan lesz, mintha kicserélnének. Az ember néha nagyon tud ragaszkodni a szenvedéséhez, amögé lehet bújni sok esetben. Tudjátok: "nekem ez nem megy, meg sem próbálom, pedig milyen jó lenne", és így nincs kudarc, ha az ember bele sem vág. Szóval azért nehéz ügy.
No, csak nem sikerült pár szóban összefoglalni, de talán elnézitek nekem. A második alkalom már nem lesz ekkora szenzáció. :)
És kitartás, mert biztos vannak még más módszerek is, csak meg kell keresnie mindenkinek azt, ami neki jó.
P. |