Keresés

Részletes keresés

Juczkó Creative Commons License 2004-02-18 09:39:52 162
Sziasztok!
Hát igen....már lassan húsz éve lesz, hogy elkezdődött. De talán már egész kicsiny koromtól mutatkoztak előjelek.
Első "igazi" tünet: álmomból iszonyatos szédülésre ébredtem. Ez borzalmas félelemérzéssel is jár. Mintha zuhannék, de nem tudok megkapaszkodni, csak kapkodok ide-oda. Mivel ettől a nagy parától felmegy a vérnyomás, hát a körzeti orvos vérnyomáscsökkentővel, meg enyhe nyugtatóval kezel, de tanácstalan- tehát ideggyógyász: megkopogtat, nem talál semmit, de agórafóbiára gyanakszik (mert közben előjött az a tünet, hogy az utcán úgy érzem, hullámzik a talaj a lábam alatt, és dülöngélnek a házak). Az az is egy másik nyugtatót. A tünetek ettől függetlenül hol elmúlnak, hol előjönnek.
Telik az idő, elköltözöm, más orvos, más hely, hasonló kezelés, pedig már pszihológushoz is küldtek. (megjegyzem, neki is jót tett volna egy kezelés) Szervi okokra gyanakodnak. Találtak is szűkületet a nyakcsigolyáim közt (de jó!), biztos ez volt a bűnös. Szedek értágítókat, meg járok ultrahangra. A szédülések jönnek, múlnak....jönnek, múlnak... Közben elválik tőlem a férjem, viszi a gyereket. "Egy őrültel nem él együtt."- én elismerem, de attól őrült maradok.
Következmény: kicsit mélyült a depresszióm. Nem újság, már kamasz komomban is szerettem volna öngyilkos lenni, szerencsére (?) nem voltam elég bátor és elszánt a dologhoz.
Elmegyek egy másik pszihológushoz. Dumálunk egy jót, ad egy lapát Xanaxot: majd írjak, ha jobban leszek! Nem írtam...
Élem az életem, van másik párom, másik babám. Nagy szédülés ritkább, kis szédülés gyakoribb. Félelem maradt. Tényleg jobban szeretem az estét, mert úgy érzem, akkor nem látják annyira rajtam, hogy milyen nyomorultul vagyok, meg egyébként is az alkony a kedvenc napszakom.
Hamarosan munkahelyet kell keresnem, mert lejár a gyesem. Már előre rettegek. Ja, én sem szeretem a tömeget, rosszul vagyok a várakozástól és a konfliktushelyzetektől. Most semmit nem szedek. Nem tudom, előlről kezdjem e a járkálást orvos után, és hol? Kezdjem a körzetivel, akinek a pletykás cserfes aszisztensei beleszólnak a dolgába és mindig pisilnie kell, vagy más menőkéje van, ha én bemegyek hozzá. (ez véletlen, nem azért van, mert unja a képem. két év alatt háromszor látott)
Jó lenne megszabadulni ettől a nyűgtől...lehetséges???
A hozzászólás:
Phaedra11 Creative Commons License 2004-02-12 20:21:05 161
Igen, tényleg így van. Egyrészt az ember, ha magára figyel, könnyen belecsúszhat, másrészt meg szörnyű gyorsan lehet ihletet meríteni másoktól. Az a furcsa, hogy ha más esik össze, az a "pánikos" ember fejében sosem pánikroham, hanem mindig valódi betegség, mármint hogy te is így néztél rá, pedig lehet, hogy hasonló cipőben járt. Igazából nem is szokatlan dolog rosszul lenni ilyen helyen, mégis olyan nehéz szólni, az ember gyűrögeti a zsebkendőjét, hogy jaj, csak észre ne vegyék rajtam. Moziban is úgy irigyeltem a többieket, akik kimentek film közben, mert nekik biztos tényleg van valami dolguk, telefonálniuk kell, ilyesmi, bezzeg ha én felállok, akkor lesír rólam. Neked/nektek is gerjesztő szorongás, hogy mit szólnak mások, ha én itt most elájulok, ha kitör rajtam a pánik? Te is azt írtad, hogy rossz látni a kiszolgáltatottságot: mások sajnálnak, ás rájuk kell hagyatkozni. Pedig ez benne van mindenki életében. Persze engem is kiráz tőle a hideg. :)
(Az a jó, hogy bár eddig is sokat gondolkodtam a dolgon, de a fórum óta nem csak elméleteket szeretnék gyártani, meg tüneti kezeléseket, hanem azt keresem, mit kellene meglátnom, megváltoztatnom magamban ahhoz, hogy ne essek pánikba. Eddig meg csak a környezetem igazítottam a bajhoz. Szóval már segítettetek. :)
P.
Előzmény:
wipala Creative Commons License 2004-02-12 00:22:52 160
A feltérképezés tényleg hasznos. Ha bemegyek egy tök ismeretlen helyre, jó tudni, hová menekülhetek el, ha rám jönne a pánik. A pánikbetegek általában - legalábbis én - el akarják rejteni a rohamaikat, nem akarják, hogy a rosszulléteiket mások is észrevegyék. Ez az, amitől ma is félek. Már nem a korábbi rossullétektől, mert azokat már tudom, hogy mi okozza, hanem attól, hogy spontán pánik jön rám. De ilyenkor nem szabad erre gondolni. Muszáj elterelni a figyelmet, akármivel. Nekem elő szokott fordulni, hogy rosszul kezdem érezni magam már attól is, hogy eszembe jut, hogy hirtelen jöhet egy roham. Szerencsére mindig van nálam könyv, vagy előveszem a mobilomat és törlöm az üzeneteket, vagy elkezdem nézegetni a reklámokat a metró falán, vagy ilyesmi, közben azonnal alkalmazom a hasi légzést meg a relaxációnál társított mozdulatot, ami észrevehetetlen: a zsebembe dugom a kezem, és összeérintem három ujjam, közben egy szóra gondolok, amit szintén betanultam. Ekkor megnyugszom.

Egyszer - tavaly nyáron, amikor már pánikbeteg voltam - a barátommal a Corába mentünk vásárolni (persze bekapkodtam nyugtatót előtte). A pénztárnál álltunk, hosszú volt a sor, mert ugye ott az emberek általában nagybevásárlásokat bonyolítanak. A mellettünk levő sorban egy idős nő az álldogálás miatt rosszul lett. Egy sereg ember gyűlt köré: vásárlók, akik mellette voltak, a biztonsági emberek meg az eladőnők elkezdtek kiabálni a sor elején levőknek, hogy tolják előre a kocsijukat, hogy a hölgyet ki lehessen vinni. Tök nagy kavarodás volt, a szomszéd sorokból is mindenki a szitut figyelte. Közben az öreg nő elájult. Valaki elkezdett kiabálni, hogy mentőt kéne hívni, mire másvalaki szerint magához térne, ha kivinnék a levegőre. Végül két ember felkapta, és kivitték, közben már kezdett magához térni, de tiszta zavarodott volt. Szörnyű érzésem volt. Mivel én is ájultam már el, teljesen átéreztem a nő zavardottságát, amiért egy sereg ember bámulja. Olyan kiszolgáltatott érzés ez.
Aztán hetekkel később egy üzletben a pénztárnál való sorban álláskor, amikor előttem egy öreg nyanya pakolta marha lassan a marha sok cuccát a futószalagra, eszembe jutott az eset. Eszembe jutott, hogy rosszul lehetek, és lesz bámulás meg mentőhívás meg mittomén. Akkor hirtelen éreztem, hogy émelyegni kezdek. A nő kocsija a háta mögött, vagyis előttem, épp elfoglalta a szűk helyet. Arra gondoltam, hogy el fogok ájulni, ha nem jutok ki onnét. Összeszedtem magam, szóltam a nyanyusnak, hogy tolja előre a kocsiját, mert rosszul vagyok, és szeretnék kimenni. Hátrafordult és csak bámult rám, láthatólag nem értette, miről van szó. Másodszor is szóltam, akkor sem értette. Vagy nagyothallott vagy nem tudom. Szerencsére akkor már a pénztárosnő is észrevette, hogy erősen sápadozom, meg hallotta is, amit mondtam, és szólt a nyanyának, hogy tolja előrébb a kocsiját. Akkorra már kezdett derengeni a nyanyusnak is valami, de még így is úgy mozdult, mint a lajhár. Közben már jöttek a fekete felhők a szemem elé, úgyhogy összeszedtem magam, és közöltem vele, hogy vagy kitolja a szaros kocsiját, vagy menten belehányok. Erre sürgősen félreállt. Szerencsére még volt annyi időm, hogy kirohanva leüljek ott egy padra, és kezdtem jobban lenni. Bocs, hogy ezt így elmeséltem, csak annyit akartam kihozni belőle, hogy nyilván félünk az ilyen helyzetektől, és nem árt, ha tudjuk, merre lehet menekülni, ha muszáj, mert az megnyugtató. Egy ismeretlen helyen én is rögtön megnézném, merre volt a kijárat, és merre a vécé.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!