|
|
 |
Phaedra11
2004-02-11 12:50:56
|
154
|
Sajnos megteszem. :) Főleg azért, mert ha mindent bebiztosítottam, akkor általában ki tudok kapcsolni. De most én sem tudom elképzelni, hogy beüljek A gyűrűk urára a mozi közepére. Akkor biztos ki kell jönnöm félidőben, míg a sor szélén ülve egy rövidebb filmet végignézek.
Ez a magamra figyelés meg, szóval néha úgy érzem, hogy nagyon "önzővé" tett ez a betegség. Az ember állandóan azt figyeli, neki hogy jó, ha egyedül van, rögtön maga körül járnak a gondolatai, hogyan ver a szíve, hogy kap levegőt, olyan ritka az önfeledtség, amikor tényleg bele lehet feledkezni valamibe. És mennyi energia kell a folyamatos aggódáshoz. :( Eltelik egy nap, nem történt semmi, mégis hullaként zuhanok az ágyba, csak mert el kellett mennem egy idegen helyre. Nekem ez a legszörnyűbb az egészben, és ezért próbálok gyógyszerek nélkül élni, mert valójában nagyon csábít, hogy legyen csak meg a napi adag, vegye le a vállamról a szorongás terheit, és hadd foglalkozhassam végre mással is, mint magammal.
De úgy érzem, ez gyanúsan könnyű út.
És ez a befelé figyelés súlyos hatással van a partnerkapcsolatokra is, de ezt az "elméletemet" már le sem írom egyelőre, mert tényleg túltengek a fórumon. :)
|
|
A hozzászólás:
 |
verz
2004-02-11 02:56:48
|
153
|
"- Állandóan figyelem magam."
"Aztán az állandó egérút megteremtése, még ha nem is használom aztán ki."
Ezeket ne tedd! Nem szabad állandóan figyelni magad, mert sosem fogsz "elfeledkezni" a pánikodról és nem fogsz tudni megszabadulni tőle.
Az egérút keresése szintén jellemző - de nem szerencsés - dolog. A gyógyulás egyik legbiztosabb jele, ha be mersz menni egy nagy boltba és nem figyeled azt, hol van a kijárat. Ha elfog a pánik, lélegezz mélyeket és egyenletesen, és igyekezz elterelni valamivel a figyelmedet a rosszullétedről! |
|
Előzmény:
 |
Phaedra11
2004-02-11 01:24:13
|
152
|
Valóban, azt mondhatom, hogy annyira nem súlyos a dolog. Persze magamnak éppen elég, de az, hogy sokan nem tudják, pedig nap mint nap látnak, arra mutat, hogy még a kezelhető kategória vagyok.
Próbálok töprengeni, hogyan sikerült ennyire levinni. (Pontokba is szedem szépen. :)
- Volt pár évem, amikor csak a szociális fóbia nyomott le, de ez sem volt olyan erős, mint amit olvashatok a megfelelő topikban. Ezekben az években sok merész dolgot megcsináltam, és csak "normális esetekben" aggódtam túlságosan (belázasodás, bénultság stb.) Szóval volt olyan időszak, amibe visszavágyakozom, és mondhatom magamnak, hogy igenis képes vagyok rá.
- Amikor kórházba kerültem, akkor életem legnagyobb problémája huszadrendűvé degradálódott a többiek között. Jó is volt, és rossz is. Jó, mert láttam, hogy mennyire nem nyivákolhatok, mert van hova lezuhanni, és én még egészen jól megkapaszkodtam félúton. Van hova kimennem, van munkahely, van család, nem gyepálta szét még a bajom. (Pl. mennyivel nehezebb olyannak, aki már 30 éve gyűri a pánikot, és évtizedeken át nem tudott kihez fordulni. Ma már legalább van infó a médiában, vannak alternatívák.) A rossz az volt, hogy több segítséget vártam volna, a gyógyszerek tunkolása, a fáradt osztályos pszichológus, pszichiáter kedves öt percei nem sokat adtak.
- Amikor beláttam, hogy ez van, akkor amit tudtam, próbáltam ehhez igazítani az életemben. Nekiálltam munkát keresni, más albérletbe költöztem (persze vannak lakótársak), és elfogadtam, hogy egyelőre nem tudok megtenni dolgokat. Most 4 megállónyira lakom a melóhelytől, messzebbre csak vonattal utazom, mert ott van wc. Úgy mentem el moziba, hogy a szélén üljek, a kijárathoz közel, és régebben inkább kimentem film közben. Most nemrég újra voltam, és szempont volt, hogy ne legyen hosszú a film. Egyelőre kb. 90 perc, amit elvállalok.
- Minden közeli barátomnak elmondtam, amennyit fontosnak gondoltam. Ma már megkérdezik, ha este valahova elmegyünk, hogy ivós beszélgetés lesz, vagy antialkoholista (függően attól, szedek-e gyógyszert vagy sem). Ha kell, kikísérnek, leültetnek, és már megszokták, így lassan lekopott a szégyenérzet, ami egyébként éppen gerjesztené a szorongást.
- Állandóan figyelem magam. Mi az, ami a mindennapjaimban befolyásolja, mennyire szorongok, mennyire érik a pánik. Az egyik ilyen a rendes alvás. Aztán az állandó egérút megteremtése, még ha nem is használom aztán ki. Legyen kijárat, legyen hely, ahol le tudok ülni, egy időben az ügyeletet is feltérképeztem, hogy tudjam, hova kell mennem, ha éjjel van valami gondom. Mindez persze állandó figyelmet igényel, de a külvilág egészen keveset vesz észre ebből. A környezet nem szűri ki, mert nem is tudja, mire figyeljen, csak mi érezzük úgy, hogy látszik a leizzadás, az elsápadás, pedig zsúfolt helyiségben természetes.
- Van egy remek körzeti orvosom. Ritkán megyek el hozzá, mert szégyellem magam, hogy hipochondriával rabolom az időt, amíg másoknak tényleg van baja. Mindenesetre lassan elmondogatom neki a gondjaimat, és mindig próbál segíteni, gyűjtögetett pszichiáter, pszichológus címeket (egyikhez sem mentem el), és amikor nagyon kifogyok a gyógyszerből, felír Rivotrilt. (Mivel én inkább szorongó vagyok, használ, bár félek, a szőlőcukor is. :) Persze évek alatt jutottam el vele idáig, de már nem lehet rosszabb, hiszen már tud szinte mindent, nem kell előröl kezdenem a kínos bevallásokat.
Azért írom le ennyire részletesen, mert azt hiszem, ezek közül sokat meg lehet bárhol teremteni, és mind-mind egy újabb kapaszkodó, bármerre nyúl az ember. Talán segítség másnak is.
Viszont azt is hozzá kell tennem, a fentiek mellett is most úgy érzem, még mindig nagyon be vagyok szorítva, szeretnék könnyebben utazni, jó lenne, ha nem itatná át életemet a szorongás. De ez van, hozott anyagból dolgozunk.
Elnézést, hogy ennyire hosszúra sikeredett a mondandóm, kicsit elszálltam elmélkedés közben. :(
Legközelebb visszább fogom magam, de most úgy kijött, ahogy gondolkodtam.
P. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|