Keresés

Részletes keresés

verz Creative Commons License 2004-02-11 02:56:48 153
"- Állandóan figyelem magam."
"Aztán az állandó egérút megteremtése, még ha nem is használom aztán ki."

Ezeket ne tedd! Nem szabad állandóan figyelni magad, mert sosem fogsz "elfeledkezni" a pánikodról és nem fogsz tudni megszabadulni tőle.

Az egérút keresése szintén jellemző - de nem szerencsés - dolog. A gyógyulás egyik legbiztosabb jele, ha be mersz menni egy nagy boltba és nem figyeled azt, hol van a kijárat. Ha elfog a pánik, lélegezz mélyeket és egyenletesen, és igyekezz elterelni valamivel a figyelmedet a rosszullétedről!

A hozzászólás:
Phaedra11 Creative Commons License 2004-02-11 01:24:13 152
Valóban, azt mondhatom, hogy annyira nem súlyos a dolog. Persze magamnak éppen elég, de az, hogy sokan nem tudják, pedig nap mint nap látnak, arra mutat, hogy még a kezelhető kategória vagyok.
Próbálok töprengeni, hogyan sikerült ennyire levinni. (Pontokba is szedem szépen. :)
- Volt pár évem, amikor csak a szociális fóbia nyomott le, de ez sem volt olyan erős, mint amit olvashatok a megfelelő topikban. Ezekben az években sok merész dolgot megcsináltam, és csak "normális esetekben" aggódtam túlságosan (belázasodás, bénultság stb.) Szóval volt olyan időszak, amibe visszavágyakozom, és mondhatom magamnak, hogy igenis képes vagyok rá.
- Amikor kórházba kerültem, akkor életem legnagyobb problémája huszadrendűvé degradálódott a többiek között. Jó is volt, és rossz is. Jó, mert láttam, hogy mennyire nem nyivákolhatok, mert van hova lezuhanni, és én még egészen jól megkapaszkodtam félúton. Van hova kimennem, van munkahely, van család, nem gyepálta szét még a bajom. (Pl. mennyivel nehezebb olyannak, aki már 30 éve gyűri a pánikot, és évtizedeken át nem tudott kihez fordulni. Ma már legalább van infó a médiában, vannak alternatívák.) A rossz az volt, hogy több segítséget vártam volna, a gyógyszerek tunkolása, a fáradt osztályos pszichológus, pszichiáter kedves öt percei nem sokat adtak.
- Amikor beláttam, hogy ez van, akkor amit tudtam, próbáltam ehhez igazítani az életemben. Nekiálltam munkát keresni, más albérletbe költöztem (persze vannak lakótársak), és elfogadtam, hogy egyelőre nem tudok megtenni dolgokat. Most 4 megállónyira lakom a melóhelytől, messzebbre csak vonattal utazom, mert ott van wc. Úgy mentem el moziba, hogy a szélén üljek, a kijárathoz közel, és régebben inkább kimentem film közben. Most nemrég újra voltam, és szempont volt, hogy ne legyen hosszú a film. Egyelőre kb. 90 perc, amit elvállalok.
- Minden közeli barátomnak elmondtam, amennyit fontosnak gondoltam. Ma már megkérdezik, ha este valahova elmegyünk, hogy ivós beszélgetés lesz, vagy antialkoholista (függően attól, szedek-e gyógyszert vagy sem). Ha kell, kikísérnek, leültetnek, és már megszokták, így lassan lekopott a szégyenérzet, ami egyébként éppen gerjesztené a szorongást.
- Állandóan figyelem magam. Mi az, ami a mindennapjaimban befolyásolja, mennyire szorongok, mennyire érik a pánik. Az egyik ilyen a rendes alvás. Aztán az állandó egérút megteremtése, még ha nem is használom aztán ki. Legyen kijárat, legyen hely, ahol le tudok ülni, egy időben az ügyeletet is feltérképeztem, hogy tudjam, hova kell mennem, ha éjjel van valami gondom. Mindez persze állandó figyelmet igényel, de a külvilág egészen keveset vesz észre ebből. A környezet nem szűri ki, mert nem is tudja, mire figyeljen, csak mi érezzük úgy, hogy látszik a leizzadás, az elsápadás, pedig zsúfolt helyiségben természetes.
- Van egy remek körzeti orvosom. Ritkán megyek el hozzá, mert szégyellem magam, hogy hipochondriával rabolom az időt, amíg másoknak tényleg van baja. Mindenesetre lassan elmondogatom neki a gondjaimat, és mindig próbál segíteni, gyűjtögetett pszichiáter, pszichológus címeket (egyikhez sem mentem el), és amikor nagyon kifogyok a gyógyszerből, felír Rivotrilt. (Mivel én inkább szorongó vagyok, használ, bár félek, a szőlőcukor is. :) Persze évek alatt jutottam el vele idáig, de már nem lehet rosszabb, hiszen már tud szinte mindent, nem kell előröl kezdenem a kínos bevallásokat.
Azért írom le ennyire részletesen, mert azt hiszem, ezek közül sokat meg lehet bárhol teremteni, és mind-mind egy újabb kapaszkodó, bármerre nyúl az ember. Talán segítség másnak is.
Viszont azt is hozzá kell tennem, a fentiek mellett is most úgy érzem, még mindig nagyon be vagyok szorítva, szeretnék könnyebben utazni, jó lenne, ha nem itatná át életemet a szorongás. De ez van, hozott anyagból dolgozunk.
Elnézést, hogy ennyire hosszúra sikeredett a mondandóm, kicsit elszálltam elmélkedés közben. :(
Legközelebb visszább fogom magam, de most úgy kijött, ahogy gondolkodtam.
P.
Előzmény:
wipala Creative Commons License 2004-02-10 23:45:59 151
Ja, párkapcsolat: nekem a barátom egészen addig mondogatta, hogy „csak magam kreálom a problémáimat”, amíg egyszer a szeme láttára jött rám egy pánikroham. Amikor látta, hogy ez milyen, elhitte, hogy „nem csak kreálom”. Azóta megértőbb. Két hónapig amikor csak tudta, lemondta a reggeli programjait, hogy a munkahelyemre fuvarozzon, amikor már képtelen voltam kitenni a lábamat a lakásból azzal, hogy „na én most elmegyek dolgozni”. Még most is elvisz néha, de nem ügy, ha nem tud, mert második hete magam is képes vagyok rá. (Igaz, a metrón még mindig cidrizek, de villamoson könnyebb).
Szerintem ez elég nehéz kérdés. Én hét éve vagyok együtt vele, azzal mindig is voltak problémáink, hogy én „túl sokat idegeskedem”, ő meg „túl könnyen vesz mindent”. Amikor először elmondtam neki, hogy „rángatózik a fejem a metrón”, nem hitte el. Később meg: „Mi az, hogy félsz felszállni a metróra? Mitől kell félni egy metrón? Kisiklik, felrobban, eltérítik?” Szóval nem értette meg. Később, amikor már egyre rosszabbul voltam, és elmagyaráztam neki a betegséget, felfogott néhány dolgot, és láttam rajta atehetetlenséget. A szüleimnek ugyanilyen nehéz volt elmondanom. Ők is olyanok, hogy ha testi probléma van, azt értik, ami lelki, azt nem. Amit a barátommal szemben érzek, leginkább a bűntudat, mivel teljesen beszűkült az életünk: én nem megyek el sehova, ahová nem muszáj, ő meg szolidaritásból nem teszi, hiába biztatom. Egy éve nem voltam moziban, csak a Pesti Est címlapjáról értesülök, mi van éppen a vásznakon (na nem sok mindenről maradok le, pedig A Gyűrűk Urát megnézném, de még nem érzem úgy, hogy kibírnék három órát egy moziban.) Szóval otthonülők lettünk, bár néha azért találkozik a cimboráival. Arra már próbáltam rávenni, hogy elolvastassak valamit vele a dologról, de nem jött össze. Azt mondja, érti, de nem akar róla részletesebben tudni. Szerintem nem igazán akar szembesülni azzal, hogy ez van velem, de nem nemtörődömségből, hanem mert azóta, hogy tudja, vannak nálam komolyabb esetek is, nem mer a dolgok mélyére nézni. A szülei is öregek és komoly betegek, hirtelen túl sok betegség lett körülötte, és nem tud velük szembenézni. Nem igazán tudja kezelni a problémát. Biztatott, hogy menjek pszichiáterhez, amikor meg beszámoltam az orvossal kapcsolatos negatív élményeimről, azzal jött, hogy az orvosok csak a pénzt szedik ki a zsebemből. Még mesélhetnék, de nagyjából ugyanaz a helyzet, mint nálad.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!