|
|
 |
wipala
2004-02-10 23:45:59
|
151
|
Ja, párkapcsolat: nekem a barátom egészen addig mondogatta, hogy „csak magam kreálom a problémáimat”, amíg egyszer a szeme láttára jött rám egy pánikroham. Amikor látta, hogy ez milyen, elhitte, hogy „nem csak kreálom”. Azóta megértőbb. Két hónapig amikor csak tudta, lemondta a reggeli programjait, hogy a munkahelyemre fuvarozzon, amikor már képtelen voltam kitenni a lábamat a lakásból azzal, hogy „na én most elmegyek dolgozni”. Még most is elvisz néha, de nem ügy, ha nem tud, mert második hete magam is képes vagyok rá. (Igaz, a metrón még mindig cidrizek, de villamoson könnyebb).
Szerintem ez elég nehéz kérdés. Én hét éve vagyok együtt vele, azzal mindig is voltak problémáink, hogy én „túl sokat idegeskedem”, ő meg „túl könnyen vesz mindent”. Amikor először elmondtam neki, hogy „rángatózik a fejem a metrón”, nem hitte el. Később meg: „Mi az, hogy félsz felszállni a metróra? Mitől kell félni egy metrón? Kisiklik, felrobban, eltérítik?” Szóval nem értette meg. Később, amikor már egyre rosszabbul voltam, és elmagyaráztam neki a betegséget, felfogott néhány dolgot, és láttam rajta atehetetlenséget. A szüleimnek ugyanilyen nehéz volt elmondanom. Ők is olyanok, hogy ha testi probléma van, azt értik, ami lelki, azt nem. Amit a barátommal szemben érzek, leginkább a bűntudat, mivel teljesen beszűkült az életünk: én nem megyek el sehova, ahová nem muszáj, ő meg szolidaritásból nem teszi, hiába biztatom. Egy éve nem voltam moziban, csak a Pesti Est címlapjáról értesülök, mi van éppen a vásznakon (na nem sok mindenről maradok le, pedig A Gyűrűk Urát megnézném, de még nem érzem úgy, hogy kibírnék három órát egy moziban.) Szóval otthonülők lettünk, bár néha azért találkozik a cimboráival. Arra már próbáltam rávenni, hogy elolvastassak valamit vele a dologról, de nem jött össze. Azt mondja, érti, de nem akar róla részletesebben tudni. Szerintem nem igazán akar szembesülni azzal, hogy ez van velem, de nem nemtörődömségből, hanem mert azóta, hogy tudja, vannak nálam komolyabb esetek is, nem mer a dolgok mélyére nézni. A szülei is öregek és komoly betegek, hirtelen túl sok betegség lett körülötte, és nem tud velük szembenézni. Nem igazán tudja kezelni a problémát. Biztatott, hogy menjek pszichiáterhez, amikor meg beszámoltam az orvossal kapcsolatos negatív élményeimről, azzal jött, hogy az orvosok csak a pénzt szedik ki a zsebemből. Még mesélhetnék, de nagyjából ugyanaz a helyzet, mint nálad. |
|
 |
wipala
2004-02-10 23:08:55
|
150
|
Ismerős a helyzet, annyi különbséggel, hogy én rögtön tudtam, hogy ez pánikbetegség, még akkor is, amikor még nem jelentkezett konkrét tünetekben, csak pár éve idegeskedni kezdem a metrón, ha a szemben ülők bámultak (itt mindig eszembe jut megjegyezni, hogy aki annak idején így tervezte a metróüléseket, hogy a szemben ülők egymást kénytelenek bámulni, azt pucéran kikötözném az ülésre, és egy hétig utaztatnám végállomástól végállomásig). A metrón kezdett rángatózni a fejem. A szociális fóbiámról gyerekkorom óta tudok, legfeljebb annyi változott, hogy ma tudom, hogy így hívják. Aztán rászoktam az álldogálásra, érdekes, hogy villamoson, trolin soha nem volt hasonló érzésem, még tömegben sem, csak metrón. Aztán jött az első ájulás, meg a többi rosszullét. Csak nem pánik, gondoltam? Ne má. Aztán tavaly nyár elején bekattantam. Innentől ismerős a sztori.
Én is ott rontottam el, hogy köröket futottam tébés orvosokhoz, pedig egyenesen pszichiáterhez kellett volna mennem. Le kellett volna szarnom, hogy mitől vannak a rosszulléteim, csakhogy azt hittem, ha kiderül, mitől szédelgek, és azt kezelik, akkor elmúlik a pánik. Amikor megkaptam a Xanaxot, az maga volt a gyönyörűség. Ugyanabban a stresszes életemben voltam, csak éppen vigyorogtam, meg élveztem az életet. Semmi baj, rendbejövök, nyugtattam magam. Hát nem jöttem rendbe, csak csúsztam lefelé. A mélypont a reggelenkénti hányások voltak, hónapokkal később.
Phaedra, azt kérdezném tőled, hogy mikor kezdtél rendbe jönni? Úgy értem, a hozzászólásaidból azt veszem ki, vannak jobb szakaszaid is, csak néha „visszacsúszol”. Mit jelent az, hogy nem szedsz gyógyszert? Önként hagytad abba, vagy az orvos azt monta: „Ön meggyógyult, többet nem kell szednie, viszlát, jöjjön vissza, ha újból visszaesik”, vagy mi? Hogyan megy ez? Szedem a gyógyszert, az javít, vagy csak nem ront tovább? Aztán jön jobb szakasz, aztán rosszabb? Nekem az orvosom azt mondta, amikor hozzákerültem decemberben, hogy fél év múlva emlékezni sem fogok a bajaimra. Én most Fevarint szedek, meg 0,5-ös Xanaxot (áttértem rá, mert a 0,25-ös már szart se ért), felirattam Xanax SR-t is (azzo: azt hittem rosszul leszek, amikor megláttam a csomagolását. Ezt le is lehet nyelni?) Aludni változatlanul nem tudok, 3-4-ig fetrengek, reggel meg nappal majd elalszom. Néha csak bámulom a monitort. Vannak napok, amikor meg hiperaktív vagyok, ezer dolgot intézek egyszerre. (Ja, ma reggel mindenféle bogyó nélkül mentem ki az utcára cigiért, gyalogoltam kemény ötszáz lépést a boltig, sorbaálltam, kértem, fizettem, lazán visszautasítottam az aprót, és még haza is tudtam gyalogolni, anélkül, hogy akár eszembe jutott volna, hogy jesszus, mi lesz velem, mindjárt összeesek és elvisznek a mentők. Még emlékszem, amikor tavaly nyáron egyszer elkövettem ugyanezt: gyakorlatilag tíz imbolygó lépést tettem meg a bolt felé, aztán a falhoz lapulva csoszogtam vissza. Szóval vannak sikerélményeim...)
Nem volt bátor dolog elmondani, mondom, kényszerhelyzet volt. Hazudhattam volna akármit, mint ahogy eddig is tettem, de már nem akartam. Azért mondtam, hogy nem úgy sikerült, ahogyan akartam, mert jó lett volna megmagyarázni nekik, hogy mi is ez, de képtelen voltam, mert elkezdtek folyni a könnyeim, és ilyenkor nem tudok beszélni, úgyhogy elrohantam. Hát ennyi volt.
A munkahelyi élményekről én is szívesen hallanék másoktól is. Ki hogyan jár dolgozni, mit tesz, hogyan kerüli el a nehéz helyzeteket, hogyan éli napjait, kik tudnak róla, hogyan viselkednek, akik tudják? |
|
A hozzászólás:
 |
Phaedra11
2004-02-10 11:03:39
|
149
|
Tíz évvel ezelőtt volt az első pánikrohamom, 19 évesen, de a tömött busszal magyaráztam, pár évre rá egy nagyobb pánik közben elvittek ügyeletre, akkor futottam egy kört a körzeti orvos, a nagyrutin, a fásult ideggyógyász, a Seduxen és Xanax érintésével, persze sokat nem segített, meg nem is tudtam, miről van szó. Azóta egyre jobban beszűkült az életem, végül pszichiátriára kerültem, 3 éve. Az volt a mélypont, de legalább szembesített azzal, mi is a helyzet: pánik, szociális fóbia, agorafóbia, generatív szorongás.
A munkahelyem otthagytam, új helyen dolgozom, itt nem tudják, nem is veszik igazán észre, bizonyos helyzeteket folyamatosan kerülök, de szeretném visszaszerezni elveszett, vagy soha nem is volt szabadságom. Próbálkozom, évek óta újra voltam moziban, szeretnék végre jogsit, és szeretném egyszer használni is, ilyesmi.
Nem tudom, egyelőre azt hiszem, hogy ez sosem fog elmúlni az életemből, elég egy labilisabb szakasz, néhány egyszerre támadó gond, kevés alvás, és újra elkap, ezért inkább kezelni szeretném, "uralkodni" rajta. És nem tudom, ti hogy látjátok, de néha képes vagyok a jó oldalát látni: kaptam valami érzékenységet, ami állandóan nyomaszt, de talán profitálhatok belőle, csak fel kell használni.
wipala, bátor dolog elmondani, kíváncsi vagyok, hogyan alakul majd a dolog 2-3 hét múlva, és hónapok múlva. Van egy tippem, hogy el fogják felejteni, pont azért, mert lelki probléma, és ez valahogy úgy van meg az emberek fejében, mint múló dolog: "majd kialszod, igyál egyet, menj el nyaralni stb." Az orbáncfű cseppeket kipróbálom, hallottam már, hogy jó antidepresszáns, de valahogy kimaradt.
Még egy kérdés, hátha valaki okosat tud írni. Nekem gond ez a párkapcsolatban is. Nem azért, mert titok, elég hamar előrukkolok vele, sosem problémáztak rajta, de úgy érzem, kicsit elzár a kedvestől. Amikor rajtam van a szorongás, a pánik, persze tud picit segíteni, de látom rajta a tehetetlenséget, nem tudja felfogni, még ha tudja is, miről van szó. Én pedig nem tudom igazán elmesélni, hogy lehet az, hogy miközben biztosra veszem, meghalok, a másik felem tudja, hogy nem, csak nem jut szóhoz. Nektek mi a tapasztalatotok? Elegendő, ha a kezébe adok egy jó könyvet a témáról?
P. |
|
Előzmény:
 |
wipala
2004-02-09 23:39:38
|
148
|
| Ja igen, munkahelyi túlélés. Épp a múlt héten böktem ki magamból a dolgot. Kényszerhelyzet állt elő, a hiányzásaim miatt. Nem egészen úgy sikerült elmondanom, ahogy akartam, de most már mindegy. Tulajdonképpen nem is részleteztem. Valamiért jó, valamiért rossz érzés. Azért jó, hogy végre elmondhattam, miért "lógtam" annyit, mert azért is szorongtam, hogy ne higgyék azt, lusta vagyok vagy ilyesmi (elvileg kötetlen a munkaidőm, de heti két-három nap hiányzás már akkor is "feltűnő" volt). Másrészt kicsit kínos, hogy tudják. Érzem, hogy más szemmel néznek rám, kicsit szánakozva, meg együttérzéssel. De ezt csak a hátam mögött érzem, mert azóta nem néztem a szemükbe. Nem tudok. Valamiért szégyenlem ezt a dolgot, s azt hiszem azért, mert nem testi, hanem lelki probléma, amivel "be lehet csapni" az embereket, ahogy én is tettem velük eddig. Fogalmam sincs, hogy jó-e ez egyáltalán. |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|