|
|
 |
csl
2004-02-12 08:08:59
|
93
|
| Szánalmas. |
|
 |
Vitya
2004-01-31 13:15:46
|
92
|
| Na, végre elő lett rukkolva a magyarázattal! Nevezzük ezentúl e jeles eseményt hó-rukknak! :-) |
|
 |
Kis Ádám
2004-01-30 18:07:43
|
91
|
És a nagy ho-ho-horgász?
Kis Ádám? |
|
 |
rumci
2004-01-30 12:57:17
|
90
|
Gratulálok ezen fantasztikus, megvilágosító erejű gondolatokhoz. Mivel én sajnos még nem vagyok a szellemi érettség ilyen magas fokán, ezért egy klasszikus tanulmányt idéznék e helyt:
Babits Mihály: Káp isten Nyelvtudományi humoreszkNem, még nem haltak ki, sőt ott találjuk, ahol legkevésbé vélnők őket. Rokonok ők, régi nemes család ivadékai mind, tősgyökeresen magyar családé. Papi áhítat száll e családban örökül; hasonlatosak hindu varázslókhoz: adj nekik egyetlen narancsmagot, s szemed láttára percek alatt narancserdőt varázsolnak elő! Csakhogy nekik a magyar szó az, ami a hindunak a narancsmag. Minden kis szó csodálatosan kihajt, oszlik, elágazik és továbbsarjadzik, mihelyt ők a késük alá veszik. – Elgondolkodtam: ihar, juhar… – mondta nekem nemrég egy fiatal költő: a legkülönbek egyike, egyébként, azok közt, akik a régi naiv gyökeres magyarságot s szépséget modern értékké tenni törekszenek. Előtte kincs és kincset rejt minden, ami magyar, a legkisebb szó is. Adj hát neki egy szót, elgondolkodik, és előveszi kését, mint a bojtár, ha egy szép vesszőt lát: – ihar, juhar… – Úgy mint: iszalag, juszalag… – Úgy van: iszalag, juszalag. Világos, hogy a juhval van összefüggésben, mint a juszalag is: juh-szalag. De hát mi köze az iharnak a juhhoz, és mi az az ar: juh-ar? Ki felel meg erre? S láttam a szemében megvillanni a varázslók szemeinek lángját. – Megfelel maga a juhar termése; amelyik a juh körméhöz hasonlít. Úgy van: a magyar szó fest, és pontosan fest. A magyar természetimádó volt, és ismeri a természetet. Ez a hasonlóság feltűnt neki. Íme, a nyelv titkai. Az ar: köröm, és juh-ar: juh-köröm! S megerősítik ezt az -ar végű igék, amelyek mind valami körömmel történő műveletet jelentenek, mint: vak-ar, kap-ar… – Tak-ar… – Tak-ar – mondta utánam, észre sem véve az ártatlan csúfolódást, amivel ezt a szót fölvetettem. Istenem! Egy kis ártatlan csúfolódás legtermészetesebb joga és kárpótlása a szegény józannak, hitetlennek, aki irigyli a lángoló mágust. A fő, hogy a mágusok faja még nem halt ki. Én magam is, bevallom, föllelkesedtem a számos példán, lángot fogtam a lángnál, s kutatni kezdtem a magyar nyelv csodálatos titkait. Mi mindent mond a nyelv, annak, aki rá figyel és érteni tud! A mágusok tanítványa lettem. Fáradozásaimat siker koronázta, s némi vezeklésül hadd közöljem itt kutatásaim eredményét, mely hivatva van a magyar ősműveltség egy homályos pontjára világosságot deríteni. Ím, hát a varázslat: hókuszpókusz… Alig lehet a nyelvészeti spekulációnak izgatóbb és eredménnyel kecsegtetőbb feladata, mint hogy a nyelv legrégibb rétegeiben megtalálja nemzetünk ősi vallásának nyomait, melyet a keresztény papok oly emléktelenül kiirtottak. Mint földünk sötét kőzetei az őstenyészet óriásait, mint a lélek tudat alá süllyedt mélyei a gyermekfantázia rémvilágát, úgy őrzik meg a nyelv elmosódott képletei a kihalt pogányság maradványait. Ipolyi Arnold és mások el is indultak ezen a nyomon, de eredményeik nem elégíthettek ki. Bizonyára semmi sincs, ami annyira betöltené a primitív népek egész kedélyét, mint a vallási képzetek; s eleve valószínűtlen volt előttem, hogy ezek a képzetek csak azt a néhány határozatlan nyomot hagyták volna a nyelvben – mely tudvalevőleg a lélek hű tükre –, amit az eddigi vizsgálók megtaláltak. Hogy lehet például, hogy a magyar nyelv nem őrizte meg egyetlen ősmagyar istennek nevét sem? A germán mitológia névlajstroma összeállítható a hét napjainak német neveiből, de ki tud megnevezni akár egyet is – homályos lehetőségeket, kétes hipotéziseket nem számítva – azok közül, akiket a magyar primitív évszázadain át imádott? Úgy véltem, ezen a csapáson sikerrel kell járni a keresésnek. Így okoskodtam: a magyar természetimádó volt, s a földművelést úgy tanulta meg hosszú vándorlásai alatt. A primitív nép minden tanulást, minden kulturális haladást istenek nevéhez fűz; a természetben lakó Hatalmak nevéhez, akik őt a természet kincseinek felhasználására, a természet leigázására megtanítják. Így volt a görög is, mely a gabonát még késő korban is Démétérnek nevezte a földművelés istennőjének nevéről. Kérdés: nincs-e a természet adományainak magyar nevei közt olyan, mely az ajándékozó istenség nevére utal? Nincs-e például valamely növénynév ilyen, vagy hagyomány, szójárás valamely növényről? Amint ezt a kérdést fölvetettem, azonnal eszembe jutott a káposzta neve. Ki ne ismerné azt a tréfás szólást, hogy a káposztát Káp hozta? Gyermekkorunktól fogva sokszor mulattunk a népetimológián, mely szerint ezt a növényt bizonnyal valami Káp nevű ember honosította meg hazánkban. De ami tréfás népetimológiának látszik, gyakran csak elfeledett emlék, ősi hagyomány, melynek igazi értelme kiesett a tudatból. Hátha így van ebben az esetben is? S hátha az, akiben a mai hagyomány csak Káp nevű embert képes látni, tulajdonképpen egy Káp nevű isten, az ősmagyaroknak valamely földművelési vagy természeti istene. Az ötlet nem olyan különös, amilyennek látszik. Ne feledjük, hogy a magyar konyhakert legmagyarabb terményéről van itt szó; nem vált-e a töltött káposzta nemzeti ételünkké? Nem kínálkozó föltevés-e, hogy egy ilyen régi nemzeti eledelt maga az isten, valamely nemzeti isten ajándékozott a magyaroknak? Mindazonáltal nem mertem a feltevést egyetlen támaszpont alapján kockáztatni, míg meg nem győződtem, hogy egyéb tények is megerősítik. Körülnéztem a nyelv egész területén, s íme, adat adat után szinte magától sorakozott a szemem elé, s valósággal kiáltva hívták föl magukra figyelmemet, míg teljes bizonyossággá érlelődött bennem a gyanú: őseink egyik istenét fedeztem fel! Először is: ha csakugyan volt Káp nevű isten, kellett lenni szent helynek is, ahol kiváltképpen őt tisztelték. Nem találnám-e meg a szent helyek elnevezései közt a Káp névnek nyomát? Azonnal eszembe ötlött a kápolna szó. Nyilvánvaló, hogy a feltevés, amely ezt a latin capellával hozza összefüggésbe, nagyon bizonytalan és kezdetleges etimologizálás, nem sokkal komolyabb, mint mikor Anonymus a Dést Deusból származtatja. Valószínű-e, hogy a pogány magyar, aki a keresztény fogalmakra szívesen alkalmazta az ősi pogány elnevezést, eldobta volna azt, éppen e legmezeibb szent helynek elnevezésénél, mely pedig a természetimádó régi vallás szent helyeihez legközelebb állhatott. Mert a kápolnák máig is többnyire mezőkön, szántóföldeken, erdőkben s hegyek közt találhatók, vagyis éppen azokon a helyeken, ahol az ős Káp istennek szentélyei állhatták valaha. Mi tehát az a kápolna? Valószínűleg annyi, mint: Káp-kolna. A présházakat, szőlőhegyek között emelkedő kisebb épületeket máig is kolnának nevezik sok helyütt, s mindannyian ismerjük Vörösmarty versét: Be szép vagy, kolna, Ménes oldalán: Borod sötét, mint a cigányleány… A magyar kereszténység egyébiránt több más szavában is megőrizte a régi pogány Káp elfeledett nevét. Ezek közé tartozik bizonnyal a káplán is, mely arra látszik vallani, hogy az ős Káp tiszteleténél papnők, szüzek is szerepeltek (Káp-lány). S a legújabb időkig kápsáló barátoknak hívták azokat a kolduló szerzeteseket, akik faluról falura járva kosaraikban zöldséget, főzeléket, szóval mezei termékeket kéregettek össze a lakosságtól, ebben a szokásban nyilván a mezei Káp papjai által gyűjtött áldozati zsengék emléke maradt meg. Milyen lehetett a Káp isten tisztelete? Erre nézve felvilágosítást ad ez az ige: káprázni. A régi magyarok rítusa sámánizmus volt; a sámán vagy bűvös ember isteni ihletbe, valóságos trance állapotba jött. Tudósaink, akik a rokon népek vallását tanulmányozták, jól ismerik a sámánok révült, őrjöngő zenéjét, melyben a boszorkányos gyorsasággal vert dob szava dominál. Mindez eléggé elárulja, hogy az ihlet külső megjelenésében a remegés formáját öltötte, az isten rázta papját, mint Apolló a Pythiát, vagy ma is, a quackerek ihletett prédikátorait a Szentlélek. Ezért nevezték a Káp isten ihletését káprázásnak (Káp-rázás). Az ihlett ember víziókat látott, melyeknek káprázat volt a nevük. A szó ebben az értelemben máig megmaradt. Olyan szavunk is van, mely a Káp-tisztelet lassú kihalásának emlékét őrzi. Mikor a kereszténység terjedni kezdett Magyarországon, ez új vallás papjai várakba tömörültek, s keresztény centrumok keletkeztek az egyes püspökségek körül. Ezeket a helyeket, ahol Káp istent többé nem tisztelték, káptalanoknak nevezték. Mindazonáltal a Káp-tisztelet homályos emléke sohsem veszett ki egészen népünkből. Sőt modern városi nyelvünk is bizonyságot tesz róla, hogy a mai elfajzott, elvárosiasodott magyar lélekben is él valami tudat alatti, de annál erősebb érzése a Káp isten iránti tartozásnak és lekötelezettségnek. A várost a falu táplálja, s a városi ember minden élelmét, élete fenntartását a mező terményeinek köszönheti. Szíve mélyén érzi ezt, tudja, hogy Kapnak, a mezők istenének adós mindennel, amije van, s minthogy minden érték fokmérője és szimbóluma gyanánt a pénzt tekinti, ha nagyobb összegű készpénzt lát, áhítattal sóhajtja: – Kápé! Azt hiszem, az érvek e tömegével szemben senki sem kételkedhetik tovább, hogy az ősmagyar Pantheon egyik fontos mezei istensége Káp volt. S a nyelvész avval a büszke öntudattal teheti le értekező tollat, hogy egy istennek adott életet. |
|
A hozzászólás:
 |
LvT
2004-01-30 10:49:48
|
89
|
Tisztelt Topik!
Napokig nem aludtam, mert rémálmaim voltak, mert az előzőleg kifejtettek szerint világos kapcsolatot kellett volna látnom a hold és a hódolni szavak közt.
Egyik gondolatom, amely meghasonlást okozott az az, hogy a világos kapcsolat az jelenti, hogy az Oszmány Birodalom, amelynek szimbóluma a félhold meghódította Magyarország 1/3-át és behódolásra késztette a másik 1/3-át. Eszerint az a hódolás, amikor elismerjük a törökök uralmát, és a hódítás az az, amire a török félhold árnyéka vetül? És valóban e közben nagyon sokan meghalnak, holttá lesznek (íme a másik kapcsolat). E szerint az egész magyar történelem Mahmud Terdzsüman konfabulációja lenne?
A másik rémálmomban Drakula jött elő: ő valóban holt már, és teliholdkor szívja az emberek vérét. Ő valóban hódol a Sátán előtt, de maga is hódít (= holtít) holttá -- és alkalmasint őt tisztelő kisebb rangú vámpírokká -- téve áldozatait. Ezek szerint az egészet a Drágffyak importálták volna Magyarországra?
De a krízisen átsegített biológusi műveltségem. Ismert az a teória, hogy a felmenő homonidáink vízi életmódot folytattak volna. Íme az ennek az elméletnek egy újabb fényes bizonyítéka, és egyben annak kitűnő demonstrációja, hogy a magyarság ősei már az emberré válás előtt is magyarok voltak (Ez nóvum: Badinyi Jósnak még csak a neandervölgyiek közt sikerült kimutatnia a magyarokat!).
Ennek a felismerésnek a hatására, mint Saul a damaszkuszi úton, revertáltam, és nyelvészeti műveltségemet félretéve, megalkottam a valódi, hiteles etimológiát! Íme:
A hasonló életmód miatt ekkor ugyanis a hód (Castor fiber) kultusza terjedt el az őselőmagyarság közt. És ismert az a képzet is, hogy az este látható nagy világító égitestben élőlény lakik. Ez a képzet is az őselőmagyarságtól származik: az ő hitük (akarom mondani: a mi ősi hitünk) szerint hód lakott ott (ez más népekhez kerülve elkorcsosodott, nem lévén egyenes vonalú származási sorul a vízi hominidákhoz, a hódot kicserélték nyúlra, emberre, csónakosra stb.)
Így nem csoda, hogy az égitestet is a rajta lakozóról hódnak nevezték el, azaz mai hangalakjában holdnak. És mivel a szóvégi -d vagy helynévképző, vagy E/2. birtokos személyrag (vagy mindkettő, vagy páros napokon az egyik, páratlan napokon a másik, de lehet, hogy az egészet deriválni kell), így nem csoda, hogy ezt a -d-t elvonták a névből, és így keletkeztek olyan fontos szavaink mint:
- a hódol: tiszteli az égi szent hódot, de egyben ez emlékeztet arra, hogy úgy kell meghajololnunk (hajol = hó(d) + j) a hód előtt, mint a fák, amely törzsét elrégja szent lapos, ámde éles fogaival;
- a hódít 'a hód tisztelőjévé tesz', vö. hódol;
- a hol?: a "Hol lakik a hód?" kérdésre adott "hold" válasz alapján, avagy még szebben "ahol" = "a hold, a hol a hód lakik";
- a hó 'csapadék fajta': elvégre hasonlóan fehéres színű mint az égitest;
- a hó 'hónap': hiszen nyilván ennyi ideig tart, mígy az égi hód az az égi favárát felépíti, elrekesztve az égi fények folyását, kialakítva az égi tavat, amit holdként látunk;
- ennek az égi hódtónak a mását építették fel az őselőmagyarok az alföldi Hód-tó képében, és mellette kultikus központot építettek, melyet Hódmezővásárhelynek neveztek el (a mezővásárhely névtag helyett régen szerda állt -- de ezt a Hódszerdát a szentsége miatt nem lehetett leírni, ezért helyettesítették Hódmezővásárhellyel. Ebből is látszik, hogy a szerda nem szláv jövevény, hanem eredeti magyar szó. csak először a szlávok merték ezt a szent szót leírni -- hitetlen rabszolgák lévén ők megtehették --, ezért tűnik most utólag szlávnak);
- a hodály, ami nyilván eredetileg az égi hód nagy égi várát jelentette;
- a hodzsa 'tanító', amely az égi hód bölcsességére utal;
- a hóhányó, ami a hód régi epiteton ornansa volt, csak azóta a finnugrálók ezt a szót elcsalták;
- a hóbelevanc, ami az égi hódvár építőanyaga volt, hasonlóa járt mnt a hóhányó;
- a hókuszpókusz az égi hód varázstudományára utal;
- a homár az égi tó lakója volt;
- a holló tartott kapcsolatot az őselőmagyarok és az égi szent hód között;
- a holocén eredetileg az a kor, amikor még élő volt a kapcsolat az őselőmagyarok és az égi szent hód között;
- a homály eredeileg 'újholdat, holdfogyatkozást' jelentett;
- a hon az őselőmagyarok területe, ahol a szent hód kultusza él;
- stb; a többi etimológia konfabulálása a további munkásságom rész lesz.
Ja, még a holtról kell megemlékezni: természetesen ez is ide tartozik, mert az őselőmagyarok haláluk után hóddá váltak, és ez a hód szó lett a hold alakon keresztül holt. Az égi szent hód udvartartásában élnek a halak -- a hód > hal megfelelést egy későbbi esszémben fogom kimutatni, de azt már kinyomtatom és irtó sok pénz fogok érte kérni és holtra fogom magam keresni vele [íme még egy világos kapcsolat!] -- ezért lett a holt szónak halott alakja (ereditileg a halott szó az alacsonyabbrendű népek elhunytait jelölte). Íme a hal ~ halott szóbokor világos, történelmileg bebizonyított alapja!
(N.B. Persze lehet, hogy ott van a hold és a holt világos kapcsolata, hogy az egész holt hülyeség és egyesek holtra fogják magukat röhögni rajta. R.I.P.)
A fentieket erősít az is, hogy baszkban is összefügg a holt és a hód szó. Az előbbi, mint tudjuk hildako, az utóbbi pedig kastore. Most, hogy igazunk legyen, elhagyjuk a szavak végét, mert az úgy sem érdekel senkit, marad hild, ill. kast. Mármost a magánhangzók is teljesen felesleges dolgok, így a hld és a kst vetendő össze. Most világos, hogy a magas hegyek közé szorult baszkok eltávolodtak a lapályok szent hódos vizeitől, és életük keményebb lett. Így egyáltalán nem csodal, hogy nyelvük is keményebb lett, emiatt lett náluk a h-ból k és a d-ből t. Ide tartozik az l > s, mert tudnivaló, hogy a baszkok az s betűvel sejpes, lágyított [sz]-et jelölnek. Ez az oka, hogy a magashegyi nehézlégzés miatt torzult náluk az l megerőltetés utáni fujtatáshoz (sóhajtáshoz) hasonló s-sé. Tehát beláttuk, hogy a baszkban is, amely rokon nép, összefügg a holt és a hód szó. Azt már korábban beláttuk, hogy a magyar hold és a baszk ilargi összefügg, mert ha az első magángangzó utáni mássalhangzón kívül minden mást eldobunk, akkor azonosak lesznek. Ezzel tehát a baszk is a napnál tisztábban demonstrálja az összefüggések világosságát.
Badinyi Jós meg mondjon le, mert ő holmi Napbaöltöztetett Asszonyt akar tiszteltetni, azaz hódoltatni az ősmagyarokkal, sőt -- avagy epigonjai -- a kerecseneket is a napforduló tiszteletére akarták röptetni karácsonykor. De ez mind hamis tézis, az őselőmagyarok, nem a napot tisztelték, hanem a holdat. Mindjárt írok is egy rakás XII. sz.-i latin nyelvű perjegyzőkönyvet, amit megtalálok, mondjuk Hódmezővásárhelyen, és amely rögtön el is fog veszni. Ez világosan adatolni fogja, hogy a kerecseneket a hold miatt röptették éppen karácsonykor, mert akkor van az égen leghosszabban a hold (vagy nincs, de akkor meg elképzeljük). Ez világosan fogja cáfolni a fehér Mátyás Jenő-féle "Kassai Kódex" naphoz kötött kerecsenes állítását.
------
Persze nem sikerült még teljesen finnugrálóból bokorugrálóvá átvedlenem, még kísért valahai germanista műveltségem. Ezért kissé meghasonlottam abban az alant elhangzott parancsolatban, hogy a német hold nincsenek rokonai, különben is irodalmias stílusú a mai nyelvben. Attól, hogy a régi németek nem a mai Meißnich dialektuson alapuló, nagy német írók által kimunkát irodalmi nyelven beszéltek, még csak hagyján; a hasonló német bokorról (holdselig, Huld, huldigen, huldreich, huldfoll, Held stb.) még el is tudnék tekinteni. De sajnos, nem hagynak nyugodni a szó ófelnémet adatai, a mai svéd huld szó, a gót hulþs szó -- pedig milyen szépen írta Wulfila "guþ, hulþs sijais mis frawaurhtamma" 'Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!' (Luk 16,13) --, sem az óangol előfordulások, sem az óizlandi sagák hylli-je... |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|