Kedves csl!
Gondold meg, hogy milyen nehéz lehet feltárni egy nyelv fejlôdési folyamatát, visszakövetkeztetni a mai szóalakokból az írásbeliség elôttiekre. A szórványemlékek is csak esetlegesen, véletlenszerűen segíthetnek. Márpedig nagyon is elkélne a segítségük, hiszen a -d mint kicsinyítô képzô finnugor eredetű, és az ôsmagyarban igen termékeny volt. Az ómagyar korból adatolható pl.: apród, gyengéd, fyodum = fiadom 'fiacskám', urodum = uradom 'uracskám' (Ómagyar Mária-siralom). A kicsinyítést tehát sokszor inkább becézésnek kell fölfogni. A X–XIII. században ment végbe a szerepét illetôen a következô változás:
1. Sok egyelemű tulajdonnév származott közszóból kicsinyítés-becézés révén: Árpád, Buzád, El?d stb.
2. Az egyelemű nevek korában a hatalmasságokat – kegyüket megnyerendô – becézték, tehát sokuk (bece)nevének a végén ott állt a -d. Közben e kicsinyítô képzô (ezen eredeti szerepében) improduktívvá vált, így inkább személynévképzônek kezdték érezni.
3. Késôbb a településeket sokszor az urukról nevezték el, így vált a -d helynévképzôvé: Almádi, Zamárdi, Erd?d, Fert?d, Agárd, Sz?d, Ebed, Somod, Sásd, Kölked, Borsod stb. stb., persze sokszor vmilyen elôtaggal. Közben a személynévképzô szerepe lassan elhalványult.
Aztán persze e képzési mód is elavult, de a látható eredmény miatt ma úgy érezhetni, hogy *csak* ez volt a szerepe. Pedig, láthatod, ez csak egy következmény volt, a -d "jelentésének" módosulása. Ha egy kicsit is érdekel a nyelvtörténet, akkor tudod, hogy milyen gyorsan változik a szókincs, s mennyi szóképzési mód kopott ki a nyelvbôl úgy, hogy hírmondója is alig. Viszont itt van pl. a kicsit késôbbi -g fônévképzônk: világ, fergeteg, harag, virág, balog. Vagy szintén a -g, de gyakorító v. mozzanatos igeképzôként: forog, rezeg, csillog, csavarog, csattog, köhög, kacag, mekeg, pattog, cseng, totyog. Itt már ugye jobban látni, hogy valójában mi is történt a szavak életében.
A -d történetéhez hozzátartozik, hogy önmaga ugyan kihalt, de más képzôkkel egybeolvadt alakjai fennmaradtak. Ilyen pl. a -sdi játéknévképzô (katonásdi, iskolásdi). Vagy ilyen a -dad/-ded képzô, melyrôl írtam már (38): kerekded, tojásdad, gyermekded. (Ez utóbbiból elvonással készült a ded fônevünk.) Egyébként a 38-asban pont azért említettem meg a -d törtszámnévképzôt (negyed, század), mert talán ez az egyetlen hely, ahol tetten érhetjük még a -d-t az eredeti funkciójához nagyon hasonló szerepben.
Amit az 51-esben írtál:
Márcsak azért sem valószínü a d kicsinyítőképző lett volna valaha, mert a d egy birtokos személyrag és helynévképző számára is foglalt volt.
... az – túl a nyelvi hiányosságokon – azért sem helytálló, mert A) a helynévképzôt már említettem, a kicsinyítôbôl lett, B) a -d (más képzôkkel egyetemben) még több más funkciót is viselt. Közülük csak kettô:
1. Gyakorító v. mozzanatos ige képzôjeként: lököd, bököd, csavarod(ik), hevered(ik), éled, kérd, tapad, fullad, fakad, szakad; a -z-vel összeforrva -doz/-dez/-döz: álmodoz(ik) stb.
2. A szóba hoztad "birtokos személyragságának" (házaD) nem okozott kárt az ige személyragozásában viselt szerepe: nézeD. Viszont azt tudod, hogy e kettô egy tôrôl fakad? (Az ôsi személyes névmásokból.) Igen, már megint egy ósdi elmélet :-) |