Keresés

Részletes keresés

Kis Ádám Creative Commons License 2004-01-18 01:09:50 78
Még egy válasz!
Kedves phéls. Kéretik a képzőt és a ragot nem összekeverni. Ha Bárczyt figyelmesen elolvasod, észreveszzed, hogy őszerinte a korai magyar nyelvben alapvetően 5 rag volt, és még a Halotti beszédben is inkább névutók helyettesítették a ragokat.
Kis Ádám
Kis Ádám Creative Commons License 2004-01-18 01:05:40 77
Ezt olvastam én is, de nem látom be, miért cáfolja azt, amit én írtam.
Kis Ádám
A hozzászólás:
phls Creative Commons License 2004-01-17 22:56:28 76
Kedves Ádám!

Bárczi Géza így ír A magyar szókincs eredete c. művében (Tinta, Bp., 2001.):

"A X–XIII. században rendkívül gyakori a személynevek becézése", ami "részint szórövidítéssel, részint képzôkkel történt... Egyes becézô képzôk oly gyakoriak, hogy funkciójuk talán már nem is becézés volt, hanem [a] személynév jellegzetes elemévé, személynévképzôvé váltak.
Messze a leggyakoribb becézô képzô a
-di (-du, -dü) > -d... A -d képzô népszerűsége a XIII. században már hanyatlik, a XIV. században pedig használata elavult." (136.)

"A személynevek becézô formái, mit láttuk, az ómagyar korban nagyon gyakoriak és változatosak voltak. Különösen a -d(i) és a vele hasonló természetű (és olykor közös eredetű) -t(i) képzôk voltak használatosak... A -d(i), -t(i) képzôs becenevek a földrajzi nevekben még gyakrabban jelentkeznek, mint a tulajdonképpeni személynévi használatban. Ezt talán úgy lehet magyarázni, hogy a nép, mely a nevet adta, a hatalmas birtokosnak oly szükséges jóindulatát hízelgô-kedveskedô elnevezéssel is igyekezett megnyerni. Minthogy ily módon sok olyan földrajzi név keletkezett, mely a birtokosnak valóban használt, hivatalos nevétôl a -d(i) képzôben különbözött, ez a képzô lassanként helynévképzô funkciót vett föl, s mint láttuk, természetes és mesterséges földrajzi nevek alkotásában is szóhoz jutott. Nehéz meghatározni, mikor vált a -d helynévképzôvé. Nyilván lassú átmenetekkel és az egész területen különféle idôben. Minthogy a XI. század végén, bár ritkán, már természetes földrajzi nevekben is elôfordul, föltehetô, hogy legalább az ország egy részében a XI. század második felében a -d-nek ez a funkciója legalábbis lehetséges. Úgy látszik azonban, hogy az eredetibb becézô-kicsinyítô funkció, ha halványabban is, még sokáig érezhetô volt az ilyen helynevekben. Ugyancsak jelentkezik ez a helynévképzô a népnevekbôl keletkezett földrajzi nevekben is. Mint tudjuk, a XIV. században a -d elveszti lassan életerejét... (i. m. 159.)

Írod: "XI. századi magyar nyelvben még viszonylag kevés rag volt"
A magyar nyelv története (Tankönyvkiadó, Bp., 1989., szerk. Benkô Loránd) írja: "Igen sok ôsi, alapnyelvi eredetű denominális fônévképzô van: -d ˜ -t, -g ˜ -k, -s ˜ -cs, -n ˜ -ny ˜ -m, -l ˜ -ly, -r, -sz ˜ -z ˜ -c; -ó, -ô ˜ -ú, -ű; -a ˜ -e... Az önálló magyar nyelvtörténet folyamán eleven képzôként fôként mint kicsinyítô-becézô képzôk jelennek meg. (331.)
S ezek akkor még csak a denominális nómenképzôk voltak.

Megint egy magánötlet: az ember szeret jó, kellemes, biztonságos helyen megtelepedni, s ugyanezek a jellemzôk azok, melyek miatt szereti egyúttal becézni, dícsérni az adott helyet. Nem erôsíthette-e a XII. század után a -d helynévképzô funkcióját ugyanezen képzônek a már csak tudat alatt érzett kicsinyítô-becézô szerepe?

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!