Kedves phls,
teljesen szívemből beszélsz, néha én is idegesítőnek tartom, hogy olyan összetételeket is egybe kell írnom a AkH-t követve, amelyekben én sokkal jobban szeretném érzékeltetni a tagokat külön-külön, egy kötőjellel.
Én a magam részéről itt is a Nádasdy példájához tartom magam, és ha olyanom van, akkor contra orthographiam is máshogy írom... Van itt egy érdekes cikk arról, hogy mások is vannak így ezzel, sőt, amint olvasható, egyszer még a parlament is az akadémiai helyesírási szabályzat ellen szavazott... :)
Nem tudom, a 11. kiadás előtti szabályzatok milyen mélyen tárgyalták ezt a kérdést, de klasszikusaink szövegeiben szembetűnően több a kötőjelezés, mint manapság. Különösen Weöres Sándor kötőjeleit szeretem (no persze ez csak a költői szabadság, tudom):
„Bontsd le magadban arcod köveit: szirt-talajod rád-világol!”
„Vannak emberek, kik úgy belemosódnak a tömeg-lélek alaktalanságába,
vagy valamely züllöttség értelem-alatti áramába, hogy teljesen
feloldódnak benne, eltompulnak és külön-létük csak látszat.” (A teljesség felé)
„Jég alatt, nem-múló percemen át
őrizem simuló pille-porát.
S a fényben szüntelen
szaladó éveken
tű-fokon
csókolom
ujja nyomát.” (Harmadik szimfónia)
[OFF Olyan káprázatos, most, hogy előszedtem, megint végig kell olvasnom...] |