Keresés

Részletes keresés

wipala Creative Commons License 2003-12-16 20:29:43 103
Ez az. Okfeltárás. De csak részben. Ám mi van, ha a páciens is pontosan tudja, mi a baja? És nagyjából azzal is tisztában van, hogyan kellene belőle kilábalnia. Csak a gyakorlati módszert nem találja. Én nem hiszem, hogy pánikbetegség esetén olyan sokat kellene beszélnem, és neki hallgatnia, főleg, ha tudom, miért lettem pánikbeteg. Nem a szimpátiával van baj, hanem azzal, hogy úgy érzem, nincs sok gyakorlata pánikbetegekkel. Sok terápia létezik: pszichoanalitikus, kognitív, hipnózis, NLP, relaxációs technikák stb. Minden embernek más-más segíthet, de igen kevesen gyógyulnak meg attól, hogy csak elmondják a problémáikat. Lehet, hogy bennem van a hiba, hogy csodákat várok, de mint mondtam, valamiféle gyakorlatokra van szükségem annak érdekében, hogy megtanuljam leküzdeni a félelmeimet, az azokra és a kudarcokra adott rossz válaszokat, működő technikákat sajátítsak el, hogy legyőzzem az önbizalomhiányt és javítsak a világszemléletemen, összességében pedig megtanuljak nem félni az emberektől, a jövőtől, s képes legyek társas kapcsolatokra. Hát ezt várom. De mivel magam nem vagyok képzett pszichoterapeuta vagy pszichiáter, kénytelen vagyok szakember segítségére hagyatkozni. Legalábbis a kezdeti lépéseknél.
A hozzászólás:
csupaszabo Creative Commons License 2003-12-16 19:12:41 102
A pszichoterápia lényegében valamiféle okfeltárás, nem?
Tehát a pszichiáter meghallgat, időnként kérdez valamit, amit az ügyben fontosnak érez, és Te beszélsz. Sikeres pszichoterápia esetén tulajdonképpen a terapeuta segítségével Te magad jössz rá, mi a gondod és Te magad gyógyítod meg magadat, ha a betegséged olyan, hogy gyógyítható.
Ha a pszichiáter szimpatikus Neked, akkor ne válts. Viszont ha nem szimpi, azonnal keresned kellene másikat, mert nem fog működni a dolog. Ez ugyanis két ember együttműködését feltételezi.
Előzmény:
wipala Creative Commons License 2003-12-16 17:25:30 101
Pszichoterápia? Mármint olyan pszichiáter, aki nemcsak felírja a gyógyszert, hanem kezelni is próbál? Ja, eljutottam egyhez. Még nem voltam sokszor nála, de eléggé bizonytalan vagyok vele kapcsolatban. Meghallgat és bólogat. Néha feltesz egy-két kérdést. Eddig többnyire én panaszkodtam. Elmondtam az életem. Nem lettem jobban tőle. Fiatal, szerintem tapasztalatlan. Úgy tűnik, várja a gyógyszer hatását. Én is. Erről a xanax sr-ről például neki kellett volna felvilágosítást adnia, hiszen beszéltem neki arról, hogy egyre emelnem kell az adagot, és nem sokat segít. Hogy félek az addikciótól meg a toleranciától, pedig a xanaxról igen nehéz leszokni. Azt pedig honnan tudjam én, hogy milyen egyéb bogyók léteznek. Úgy döntöttem, megvárom a következő alkalmat, és ha nem kezdi el a „terápiát”, nézek egy másikat. Ez ügyben tehát szívesen várok ajánlásokat, hova mehetnék, akár mélben is.

Lehet, hogy nem jól fejeztem ki magamat, inkább azt akartam mondani, hogy nemcsak a vércukorszintről van szó, hanem az elégtelen táplálkozásról is. Azóta, hogy találkoztam a belgyógyásszal, odafigyelek a kajálásra, rendszerszerűen eszem, és híztam vagy öt kilót. Meg belekezdtem afféle sportolásba: szobabicikli, evezőpad, súlyzózás. Soha még ennyit nem figyeltem magamra. Tulajdonképpen azt mondhatnám, hogy már nem annyira a rosszullétektől félek, sőt, azoktól szinte egyáltalán nem. Csak az elhúzódó orvoshoz járkálás és rossz mentális állapot miatt belekerültem egyfajta „mélyvölgybe”. Nem is tudnám máshoz hasonlítani. Talán megszoktam a szorongást, a félelem a rosszullétektől áttevődött a pániktól és a pánikrohamoktól való félelemre. Ezért vagyok szinte képtelen arra, hogy elinduljak otthonról. Sokszor érzem úgy, hogy talán nem lennék képes beszámíthatóan viselkedni, például ha a villamos megáll a pirosnál egy szorongásrohamom közepén, ütni kezdeném az ajtót, hogy engedjenek ki, és mindenki bolondnak nézne... Vagy ha épp hozzám beszél a főnököm, és érzem, hogy itt van, rám jött, hogyan meneküljek ki a helyzetből a szövegelés közepén? Néha már pusztán attól rosszul érzem magam, hogy erre gondolok. És itt van ez a hülye fej- és kézremegés. Bármennyi nyugtató van bennem, ha épp mindenki rám figyel, elkezdek remegni, mégpedig jól látható módon. Ez már évekkel ezelőtt kezdődött, talán ez volt az első jel, hogy nincs minden rendben. A múltkor, amikor születésnap alkalmából felköszöntöttek a munkatársaim, képtelen voltam a számhoz emelni a poharat, és megpróbáltam a nyakamhoz támasztani a kezem, mintegy észrevétlenül, hogy elkerüljem a hirtelen fejrángást. Szóval, nehéz problémák ezek, de gondolom, nem vagyok velük itt egyedül.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!