Üdv Mindenkinek!
Ha van megélt vagy látott tapasztalatotok/véleményetek, számítok a segítő hozzászólásaitokra. Fog. sincs, mit kezdjek az alábbi, egyre mérgesebb helyzettel.
Én 29, öcsém 22, ő épp a családdal él, én jó ideje nem.
Anyu paranoiás és pánikbeteg, bár mostanában csitulnak a tünetek. Némileg. Para alatt értendő: meggyőződése, hogy a fél világ vele van elfoglalva, az emberek menyilvánulásai mögött szüntelenül azok hátsó gondolatain agyal, ideges, stb...
Pánik okán fellépett fizikai tüneteivel -és a pszichésekkel sem tudnak mit kezdeni orvosok, (maximum együtérzően pislognak ránk, a családtagokra) mert anyu nem látja be, hogy beteg, és ugye it kezdődik minden. Gesztusok és manírok szintjén is nyilván való az állapota, szinte rá van írva, hogy baj van vele.
Pótapám félig leépülőben.
Ez az alaphelyzet.
Lényeg:
Anyu -fenti okok következményeként- világ életében túlaggódta magát. Egy példa: tesóm még tizenegynéhány évesen is csak arra a játszótérre mehetett focizni, amelyikre anyunak rálátása volt az ablakból. E helyzetnek vannak még testvérei jócskán, lényeg, hogy túlféltést öcsém belenyugvással kezelte, míg én a lázadó típus voltam. Anyu a túlaggódást az anyaság mártirjaként magyarázta el: minden anya hülye, aki nem így félti a gyerekét.
Mostanában a testvérem is kezdi produkálni a felnőttség jeleit - egy elkényeztetett, egocentrikus pukkancs lett belőle. Kifejezetten az a típus, aki a kezedbe adja a hátizsákját, ha nehéz, hozdd te, ő még kicsi, nem bírja el. Ezzel együtt a gyakorlati életben igazi lúzer típus, amit remekül ellensúlyoz a yuppie külsejével. (épp a minap vette le egy taxis nyolcezerrel, amit KETTŐ UTCÁNYI FUVARÉRT kért el tőle. Kifizette...)
Joghallgató, amely ténynek családom mélységes tisztelettel adózik. (én a médiában dolgozó hivatásos kérdezők eccccerű életét élem)
Elnézést a terjengésért, de a lényeg most jön:
Kezd mélységes szakadék húzódni kedves szüleim és köztem. Anyu nagyon rossz néven veszi, hogy nem egy törékeny vázához hasonló a hozzáállásom kedves öcsémhez, hanem bizony leteremtem, ha elfelejti lehúzni maga után a wc-t és társai. Mert ilyen van. Abban a lakásban, ahol élek, és ahol időnként öcsike megfordul, mint szállóvendég, különböző bulik alkalmával (szülők vidékiek), amikor is párom hozza - viszi őt -mert anyám így rendelkezett.
A pohár mostanság tellt be. Öcsike a végletekig pusztítja család anyagi készleteit - és még nem is hibáztathatom érte, mert anyu önként és dalolva a segge alá tolja a 90 ezres bérelt lakást, a félmillás számítógépet, farmert, cipőt darabonként harmincezerért - sorolhatnám. A szép az egészben az, hogy anyu 15. éve nem dolgozik (pánik és para), apu pedig kérdés, meddig bírja ezt fizikailag - lassan tetőzik nála a szellemi leépülés, ami előrevetít bizonyos hibalehetőségeket. Ő ui. orvos, de a csóróbbik fajtából. Plusz mindehhez csendben asszisztál: merne szólni egy szót is, anyu ordítana vele.
Mint velem.
A napokban - háromhavi luxusalbérlet kifizetése után- sajnos elpattantak a fejemben különböző húrok, és elmeséltem a testvéremnek, hogy ebben nekem sosem volt és nem is lesz részem. Mind szeretetben, mind anyagiakban világ életemben akkor álltak mellettem, ha már nagyon muszáj volt, és ez azért nem ugyanaz. (Nőként, egyedül lízingelek egy lakást. Nehezen élek meg, de azért sikerül) Tudom, hogy egyetlen anyának sem feladata élete végéig segíteni a gyerekét, és elsősorban nem ez fáj. Hanem a szeretetkülönbség mértéke, ami lassan ordíííítani fog. Kínomban én is, mert tesóm erre ezt vágta a fejemhez: élj ahogy tudsz, harminc évesen semmi közöd anyánk pénztárcájához. Gonosz vagy és utálatos.
Nyilván kényelmetlen volt szembe néznie az igazsággal???
Pedig sokmindent látott már ő is: arcüreggyulladással feküdt otthon, mi a párommal átmenetileg az ő kis házukba kényszerültünk lakhatásilag. Este anyu ránk parancsolt, aludjunk a garázsban, nehogy tovább fertőzzük a tesómat. Nonszensz, ugye?
Vagy volt egy olyan évem, amikor az éhhalál szélén álltam, mert úgy döntött a köztévé, hogy nem fizet. Albérlet, nyomor. Egyetlen egyszer látogatott meg, hozott nekem tésztát és kechupot meg májkrémet. Fél év múlva a tesóm albijába kéthetente hordták fel az új sztereotévéjét és hűtőjét a vadiúj mikróval együtt... Tesóm pedig meg sem foghatta a csomagokat, úgysem bírja el. (igaz, nem is kísérletezett vele, én segítettem a cipekedésben, míg ő a meleg szobában lógázta a lábát.)
Lehet az, hogy erre nem emlékszik a tesóm? És akkor még sorolhatnám.
Az első dolga volt, hogy a kiborulásomról beszámoljon anyánknak, aki ezután nagyon leteremtett. Mint akinek bántották a kedvenc plüssmaciját. Megjegyzem, a wc eseteknél sem szólhattam rá az öcsémre büntetlenül.
Nem szeretném, ha még feketébb bárány volnék a szemükben, mint eddig, ezen kívül kötődöm hozzájuk, hisz a családom. Ezzel együtt érzem, hogy nem tudok tovább hallgatni ezekről a dolgokról, de attól félek, utálni fognak, ha őszinte leszek.
Másfelől pedig assszem, anyu nem tudja, hogy mit művel. Ha tudná, azonnal abba hagyná. De ez esetben van értelme elmagyarázni neki?
Vagy hárítaná az egészet, vagy pedig összeomlana, szembesülvén mindezzel.
Harmad sorban pedig szüksége van rám: amikor meglátogatom, nekem mondja el órákon át az ügyesbajos dolgait. Képes arra a részletre is kitérni, hogy "és akkor beleszóltam a telefonba, hogy halló. Aztán felvették, és mondta a vízvezetékes, hogy halló" - és ez komoly, mert a négy fal között ennyire ingerszegény környezetben él. Természetesen, ha sürgetem, dühös lesz és én vagyok az undok.
Szerintetek?
Köszönöm a hozzászólásokat!
Üdv:
fekete báránylány
|