Sziasztok, megpróbáltam visszaolvasni a hirtelen kerekedett vitát. Na szóval,
hat évig éltem egy heroinistával. Végigéltem vele számtalan elvonást, kórházit, nem kórházit, segitő csoportost, szárazat, Komlót, metadonterápiát és több öngyilkossági kisérletet.
Amit én érezte a hat év alatt, azt az ellenségemnek nem kivánom, és emlékszem kristálytisztán a kezelő orvos azon mondatára, ami aztán később sokat segitett, hogy "Tudja, én ha hazamegyek, engem nem beteg emberek várnak". És én ezért mennyire irigyeltem.
A drogbeteg nem a fizikai elvonástól fél, hanem úgy konkrétan az élettől. Mérhetetlenül tudatosan képesek egyre mélyebbre és mélyebbre kerülni egy borzalmas lelki örvénybe és húznak magukkal mindenkit, aki szereti őket. De nem lehet velük mást tenni, mint szeretni őket, feltétel nélkül.
Érdekes módon egyetlen kapcsolat birja ki az drogbetegségüket: az anya-gyerek. Más nem.
És tisztelem mindazokat, akik hivatásul választják, hogy segitenek nekik, de helyettük dönteni ők sem tudnak, egy, a hozzátartozóknak adott rossz tanács pedig a drogbeteg életébe kerülhet. Láttam ilyet, nem egyet. |