Kedves Eördögh!
> a „kompatíbilis” írásmódot sosem értettem igazán, hiszen ezzel az erővel móbilist vagy ágilist is mondhatnánk, mégsem tesszük.
Itten én szokom a hosszú "í"-s kompatíbilis prókátora lenni. Egyébként nem zavar a rövid "i"-s írásmód sem, de az már az analógia -- tehát más szavak hatásának -- eredménye.
Az "í" hosszát a latinban kell keresnünk: a -bilis melléknévképző az igék imperfectum-tövéhez járult[*]. A kompatíbilis esetén az alapige a késői latin compatíor (compatí-) 'együttérez vkivel; részvéttel van, könyörületet érez vki iránt'. Ez a IV. konjugációba tartozik, és a IV. konjugáció éppen a hosszú "i"-s imperfektum-tövű igéket tömríti. Ráadásul a compatíbilis szóban éppen a kérdéses "í" a hangsúlyos.
Példáid közül az agilis strukturálisan más, hiszen itt nem a -bilis képző játszik, hanem csak a -lis. Az ago 'hajt, űz stb.' ige különben is mássalhangzós tövű: ag-, ehhez járul egy rövid "i" kötőhang (amely így nem az igető része), majd a képző.
A mobilisban viszont igazad van, a klasszikus latinban itt eredetileg hosszú az "ó" (móbilis < movibilis <: moveo 'mozog stb.'). Azonban azt figyelhetjük meg, hogy az egy szótagos tövek esetén mindig fellép a rövidülés, pl. (már a latinban) stabilis < *stábilis < sto (stá-) 'áll', lábilis < lábor (láb-) '(meg)csúszik stb.'
A fenti jelenség összefügghet azzal, hogy a mobilis, stabilis, labilis stb. alakok esetén az eredeti hangsúly a magyarral egyezően az első szótagra esik, míg a hátrább lévő akcentust a magyar beszélők nyújtással (ill. a nyújtott hanghossz meghagyásábal) jelezték. Összefügghet azzal is, hogy ezeeket a szavakat nem közvetlenül a latinból, hanem közvetítőkön keresztül (pl. a németből) vettük át (erre utal, hogy a stabilis szó gyakoribb formája máig a rövidebb stabil).
De bármi is az ok, annek nem kellene az "í" rövidülést okoznia, hiszen ha az I. deklinációhoz tartozó "á"-tövű igék esetén jelentkező "-ábilis" alak mindig hosszú marad (pl. rentábilis, spektábilis) annak ellenére, hogy a stabilis-ben megrövidült.
A rövid "i"-s forma oka az analógia, ui. II-III. deklinációhoz tartozó igék esetén az -ibilis első "i"-je rövid, hiszen kötőhangzó, a IV. deklináció esetén (mint fent láttuk) hosszú, mivel a tő része. Mivel azonban a mai magyar nyelvhasználók számára már ez a kettősség zavaró (hiszen a mögöttes ok tudása elveszett), a két alak analogikus kiegyenlítése figyelhető meg. És mivel a rövid "i"-s csoportba tartozók többen vannak, a hosszú "-íbilis" végűek is ezekhez hasonulnak.
[* A II. deklinációba tartozó "é"-végű igék kivételével: itt az eredeti "*-ébilis" már a klasszikus latinban rövid "-ibilis"-szé lett.] |