hallgass nextdoorra, jókat mond.
nekem sajnos nincs, de a családnak volt/van. ez annyiban érdekes, hogy jóatyám - már csak neveltetésénél fogva is -, nem igazán rajongott a kutyákért soha. egyszer bevallotta, hogy inkább mindig is tartott tôlük.(ez úgy látszik, alkati kérdés, mert alapvetôen én is félek, pedig abszolút másként neveltek, de gyerekkorom óta tartó tréninggel ezt kordában tartom)
még akkor is mérgelôdött, amikor egy idôre vidékre kellett költözni a családnak a munkája miatt, és mi már lelkesen tervezgetni kezdtük, hogy akkor végre lehet kutyát tartani. nos, lett kutya, mégpedig ôt állította kész tények elé egy ottani kollégája. apám hazavitte a kis sárga, csúnya, faluszéli, árokparti mixtúra kutyakölyköt, anyukám megetette, helyet csinált neki, aztán ahogy múltak a napok -hetek, úgy körvonalazódott ki, hogy ki is az "igazi" gazdi. a kutya utána szökött a munkahelyére, volt, hogy a titkárnôk kopogtak be miatta apámhoz, vagy az irodája elôtti ugatásból jött rá, hogy a kutyu óhne zsenír begyalogolt az épületbe...:)) hamarosan apámnak mindene lett a kutya. vitte magával mindenhova,néha még egynapos utakra is, külön szám volt, hogy az addig féltett autók sora secc-perc alatt hogyan vált kutyaszôrös, plédekkel bélelt batárrá (a tutya imádta fuvaroztatni magát, sokszor csak röhögve kikönyökölt az ablakon, lehetôleg az anyósülésen- és lebegtette a füleit az ellenszélben...)
életében is, de amikor beteg lett, különösen, apám mindent, amit emberileg, anyagilag, stb., a lehetôségek végsô határáig meg lehetett tenni egy kutyáért, apám mind megtette. most, hogy mégis meghalt a kutyu, egyetlen dolog vigasztal: hogy legalább neki szép élete volt, mert nagyon-nagyon szerették/szerettük...meg az a változás, amit apukámon megtapasztalhattam: saját bevallása szerint ez a kutya tanította meg ôt arra is, hogy jobban megértse a kutyákat úgy általában, és hogy levetkôzze az esetleges szorongásai javarészét velük szemben..és egyáltalán, az összes állat megértéséhez közelebb került. bár nem olyan környezetben, idôkben nevelkedett, amelyek azt sugallták volna, hogy az állatoknak is van respektálandó lelkük, identitásuk, mára ez számára nem kérdés, avagy romantikus lózung.
szóval, a kutyák ragaszkodása, szeretete csodákra képes. a másik, hogy szerintem az egyik legerôsebb mérce az, hogy egy kutya hogyan reagál az emberekre. ôk még akkor is ragaszkodóak, ha nem érzik a kölcsönösséget, és ennek megfelelôen érdemes megfigyelni az embereket is, ki hogyan reagál rájuk, a közeledésükre...
szerintem bátran vágj bele, már csak azért is, mert ez a Te saját döntésed függvénye kell, hogy legyen. Igazad van abban, hogy ezeket a dolgokat meg kell beszélni a másik féllel, de ha igazán akarod a kutyát, és felelôsséget is tudsz vállalni érte akár egyedül is, bármikor, akkor ne engedd, hogy egy bizonytalankodáson elcsússzon ez a dolog.
talán, ha a Kedvesednek elmagyarázod elôre, hogy Te, mint szuverén személyiség, nagyon szeretnél egy kutyát az életedben, és érthetôvé teszed, hogy a döntéseddel nem vele akarsz ellenkezni, vagy az a közös döntések "szentségét" semmibevenni, hanem magad szeretnéd sajátmagad "továbbépíteni", akkor megérti...ha nem érti meg, akkor sajnos ott nagyobb baj is lehet, de ha ezt megérti, akkor semmi nem zárja ki, hogy hamarosan ô nyafogjon amiatt a legjobban, ha nem jut neki elég a kutyázásból:)))
na, ez jó hosszú lett...
sok sikert hozzá, és már elôre is irigykedem...:))
|
