Tisztelt Felháborodottak!
(Elnézést, hogy csak most írok, szeretném precízen összefoglalni véleményemet, és erre tényleg csak most jutott időm).
A személyes anyázós vonalra most nem reagálnék, mert fárasztó (igaz, részben vicces is, Arvai feljelentése az MTV Híradónál például nagyon), és feltételezem, hogy titeket sem ez érdekel elsősorban. A kifogások tartalmi részére megpróbálok egy komplett választ adni, hiszen azok többé-kevésbé ugyanarról szólnak, röviden összefoglalva, hogy a cikk „megszégyenítette Knézy Jenő emlékét”, a vádat pedig a riport „hangvételére” alapozzátok.
Azt gondolom, hogy mindenekelőtt tisztázni kéne, miről szólt a cikk. A vádak alapján ugyanis nekem úgy tűnik, többen azt gondolják, hogy Knézy Jenőről. Holott valójában Knézy Jenő temetéséről. Márpedig a kettő nem csak, hogy nem ugyanaz, de nincs is kölcsönös összefüggés: a temetésnek nyilván van köze Knézyhez, neki azonban már értelemszerűen semmi köze saját temetéséhez. Így tehát (amellett, hogy a cikkben természetesen szigorúan nincsen semmilyen állítás, megjegyzés, utalás Knézyre), az eseményről készült beszámoló sem szól Knézyről, vagy Knézy emlékéről. Szól viszont a Knézyről tartott megemlékezésről.
Azt gondolom, hogy a temetés - szándékainktól függetlenül - társadalmi eseménnyé vált, és mint ilyen (részben) leválasztható arról a széleskörű megrendültségről és gyászról, amely Knézy halálát övezte. A cikket körülbelül húszezren olvasták a temetés másnapján, ami kifejezetten magas olvasottságnak számít (bár így is csak az Index minden ötödik olvasója kattintott rá). Meggyőződésem, hogy ha zártkörű, egyszerű temetésről tudósíthattunk volna (ami egyébként a család eredeti elképzelése is volt – de ez most tényleg mellékes), akkor jóval kevesebben olvassák el a cikket, éppen mert az olvasók jelentős része elsősorban a társadalmi eseményre volt kíváncsi.
„Részben” választható le Knézy temetése a közösség megrendüléséről – írtam feljebb, és ez a megszorítás ahogy rést nyit a „társadalmi esemény” értelmezésen, úgy további magyarázatot is igényel. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a társadalmi eseményre vonatkozó jelentős érdeklődéssel párhuzamosan volt (van) jelen a nem kevésbé széleskörű (sőt: közösségi jellege miatt, mint „együttes élmény” felerősödő) gyász. Feltételezem, hogy sokan vannak, akik a társadalmi eseményről szóló beszámoló mellett saját megrendültségük visszatükröződését is igényelték, és a cikktől éppen a temetésnek - mint a személyes gyászmunka alapvető intézményének – közvetítését, a beszámoló olvasásán keresztül megrendültségük - legalábbis részleges - feldolgozását várták. Többen lehetnek azok is, akik az Indexet olvasva kizárólag ez utóbbi funkciót igényelték, és akiket a temetés (ismét hangsúlyoznám: szándékainktól függetlenül érvényes) társadalmi esemény jellege nem csak, hogy nem érdekli, hanem kifejezetten felháborít. Gondolom, hogy a cikkel szembeni vádak megfogalmazói is elsősorban közülük kerülnek ki.
Éppen az ő igényeik kielégítésére közöltünk a temetés napján kizárólag az elhangzott beszédekből összeállított cikket (http://index.hu/sport/knezytemetes/), illetve korábban (a temetési-riporttal szemben valóban Knézy Jenő emlékéről szóló) nekrológot (http://index.hu/sport/knezynekr/), majd összeállítást a sportriporter kollégáinak visszaemlékezéseiből (http://index.hu/sport/knezyemlek/ ). És éppen ezért választottuk írásainkban is ketté a temetés két funkcióját: nem az eseménnyel párhuzamosan, (kvázi élő adásban) készített első beszámolót egészítettük ki utóbb a társadalmi eseményről szerzett benyomásainkkal, hanem külön cikkben foglalkoztunk vele. A cikk legnagyobb hibájának utólag éppen azt tartom, hogy erre nem hívtam fel az olvasók figyelmét az írás elején.
Felteszem valamennyien egyetértünk abban, hogy a sajtónak általában kötelessége kielégíteni az olvasók hírigényét, egyúttal alapvető funkciója az eseményekhez való kritikai hozzáállás. Márpedig adott esetben ez a temetésről, mint társadalmi eseményről készített kritikai hangvételű írást jelentett. Nem gondolom ugyanakkor, hogy ez feltétlenül gyengítené a közösség intenzív érzelmi állapotának visszatükrözését, ez esetben az általános kegyeletet – bár valóban disszonáns lehet. Sporttal kapcsolatos példánál maradva: eufórikus cikkben énekelhetünk meg egy magyar olimpiai aranyérmet, visszatükrözve ezzel a közösség általános és felfokozott érzelmi állapotát, és ezt nem gyengíti, ha mondjuk az éremátadásról vagy a hazaérkező sportoló fogadtatásáról, mint eseményről közlünk kritikai hangvételű írást.
A fentiekkel együtt sem gondolom természetesen, hogy a cikk tökéletes (ezt egyébként még soha, egyetlen írásomról sem gondoltam – most, a számos tiltakozást is látva, főleg nem tehetem). Nyilván adhattam volna kevesebb okot a felháborodásra, megtehettem volna, hogy más alkalomra tartogatom mondjuk a Hegyi Ivánra vonatkozó megjegyzést, nem foglalkozom Rátgéberrel, Papp Endrével vagy Kónya Imrével. Bár továbbra is úgy látom, hogy ezek kihagyásával az olvasók többsége inkább szegényebb, mintsem nyugodtabb lett volna, nagyobb körültekintéssel talán valóban jobb cikket írhattam volna. Ez ügyben egyetlen vékony mentségem, hogy a temetésen még legalább egy tucat hasonló vagy jó eséllyel még ezeknél is „kegyeletsértőbb” témát láthattam (a nagyszámban megjelenő hajléktalanoktól kezdve, az urnát majdnem elejtő temetői munkásokon keresztül, a láthatóan valóban megrendült, de azért a sírhoz sétálva mégiscsak mosolyogva viccelődő sportriporteren át, a másik sportriporterig, aki sikertelenül próbálja a pap után tátogni az imát), hogy már így is úgy éreztem: az önkéntes cenzúrával túlságosan tompítottam a tudósítást. De lehet, hogy nem eléggé.
Még egyszer elnézést kérek azoktól, akiket a cikk megbántott, üdvözlet.
|
