|
|
 |
Léleklepke
 2003-06-26 10:08:40
|
177
|
:DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD
Köszi szépen a bátorítást! Egyébként a macskás tapasztalataim is walami hasonlót mutatnak: a kezdeti hisztéria hamar elmúlik, amint a családtagok rájönnek, hogy az állat, az egy szerethető és szerető walaki. A Nagyim is dühös volt, amikor egy macsival ajándékozták meg, aztán két hónapon belül úgy elkényeztette, hogy öröm volt nézni. A Mamám ugyanígy járt: amikor felszedtem Nudlit, eléggé koszhadt állapotban, a lépcsőházból, még visított. Most már Nudli tartja őt. :))))))))))))))))))))
Ti sem jártok henteshez nagyon? Mi sem, Kedvesem olyan aranyos, hogy a kedvemért itthon mindig vega kaját eszik...bár ha majd rászánom magamat, hogy időnként előregyártott táp helyett gyártsak kutyakaját tudományosilag takarmányozási szempontok szerint (hű, ezt megfogalmaztam), akkor nem tartom kizártnak, hogy a Kedvesem is kérni fog belőle...
Igen, a kutyákokban lehet szeretni, hogy nem kérdeznek kínosakat. Én azért (is) szerettem meg őket, mert feltétel nélkül képesek elfogadni olyannak, amilyenek, meg azért, mert parafenomének. Mégsem élnek ezzel vissza.
Jáh, szerintem még nem meséltem, miért vagyok pont a malamutokkal olyan nagyon elfogult. Tudod, hermetikusan légmentes környezetben nőttem fel, az állatoktól kissé húzódoztam. Aztán egyszer megismerkedtem egy malamuttal, és a mai napig nem értem, hogyan csinálta ezt: nagy darab és inkább farkasra emlékeztető szörny, és én nemhogy frászt kapnék tőle, hanem megengedem, hogy összenyalja a kezemet, ráadásként megvakargatom jól...hihetetlen.
A számítógép alatti lábzsibbasztáson jót nevettem! Csúcs. :)))))) |
|
A hozzászólás:
 |
|
nextdoor
2003-06-26 09:33:48
|
176
|
Én azt mondom, nem hiszti, csak kényelmes. az én barátomnak két angol szettere volt (az egyik éppen egy éve halt meg), ők vidékebben éltek, szülőkkel, meg az öccsével. A kutyák egész nap legeltek a kertben, viszont kötelező program volt megfuttatni őket - családilag. Barátom a kutyákat imádta, a családi mizériát kevésbé. Amikor hozzámköltözött, már itt lakott a mostani kutyám (skótjuhász, befogadott, olyan két-három éves lehetett akkor, depishow, pofahúzogatás, odakapás, sírás, morgás, minden amit akarsz), és a barátom közölte, ő nem sétáltat. O.K. Kaját sem fog cipelni. O.K.
Nem telt el egy hónap, s egy este indultam sétálni, amikor a kutya odament G.-hez, rátette a kis fejét a combjára és iszonyú farklengetéssel és olyan mély morgolódással hívta őt is. Azóta a késő esti séta a kettejük öröme. A hentesnél meg mindig valami nagyon finom direkt arra várt, hogy G. hazacipelje a kutyának. (Nem igazán járunk henteshez, de a zöldséges mellett van:)))))
Szóval én azt mondom, hogy ha Te képes vagy a gyakorlati részét megoldani: kaja, séta, stb., akkor a Kedvesed meg majd szeretni fogja, nem fogja úgy érezni, hogy neki kötelezettségei vannak, s meglásd, majd magától akarni fogja, hogy örömöt szerezzen ő is a kutynak.
Az én G.-m is ül naphosszat a gép előtt, alig bírom kiráncigálni, mostanra a barátainkkal úgy időzít és kerít helyet, hogy a kutynak jó legyen, sőt jöhessen ő is velünk.
A kutya nálunk imád a számítógép asztal alatt feküdni, lehetőleg valamelyikünk lábán, hogy meg se bírjunk mozdulni, és zsibbadtan meg már minek:))))
A kutyában még az is jó, hogy nem kérdez kínosakat
|
|
Előzmény:
|
|
Léleklepke
2003-06-26 09:17:04
|
175
|
Jó reggelt! :))))
Igen, ezeket a nehézségeket már végiggondoltam párszor; valahogy az a véleményem, hogy akit szeretünk, azért tudunk áldozatot hozni, anélkül, hogy ezt tehernek éreznénk. (Tudom, mert a jó édes Anyukám mindig mártírt csinált magából, hogy ő mennyi áldozatot hoz értem...én pedig nagyon nehezen tudtam megállni, hogy meg ne kérdezzem tőle, hogy "wazz akkor miért nem küreteltettél el?"-mert ez ugyebár tiszteletlenség...)
Nagyon aranyos, ahogyan leírtad mindezt. Asszem, én fel vagyok készülve ezekre, tulajdonképpen az ilyen formátumú idegcincálást jobban viselem, mint egyes kétlábúak szándékos csintalanságait. A Kedvesem tegnap este azt keseregte, hogy úgy érzi, ha lenne kutyánk, az teljesen a lakáshoz kötne bennünket. Azt hittem, lekarmolom magamat: t.i. hétvégenként jobbára a Kedvesem az, akinek nincs kedve kimozdulni, a gép előtt ülne naphosszat. Én is ezt mondom, ha olyan fenemód megoldhatatlan lenne, hogy a fenevad is jöjjön velünk üdülni, biztosan tudnék keríteni valakit, aki segít. Szówal...nem akarom, hogy a Kedvesem merő látványos önfeláldozásból alkalmazkodja magát betegre. (Megsúgtam Neki: ha gyerekünk lenne, azzal is foglalkozni kellene [mert hogy gyereket meg szeretne majd.]) Hogyan tudom elérni, hogy szemléletváltson? Szerintem belőlem válhatna rendes gazdi, csak a Kedvesem hagyná abba a hisztizést :)))))))))))))))))))))))))))
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|
