Keresés

Részletes keresés

jucoka1 Creative Commons License 2003-06-24 16:05:56 99
Látod, ez a szörnyű, hogy mindig előttem van az egész élete története. Ahogy elindult, iskolába ment, mosolygott, megölelt, játszottunk, feleselt, stb. Túl sok az emlék. Vagy túl kevés? Inkább túl kevés.
Nem tudom elfogadni, hogy nem ölelhetem magamhoz többet, nem nevet rám. Pedig de nagyon próbálom!
A férjemmel kapcsolatban: Ezt rosszul látod, mert mi az alkohol miatt nem élünk jól, és már régen. Ez a tragédia csak még tett rá egy lapáttal. Azóta nem vagyok hajlandó vele házastársként élni, miután részegen kétszer is azt mondta nekem, hogy lehet, hogy én ölettem meg Laurát! Én, aki a világon a legjobban szerettem! És ő engem! (Azért, mert abban a hónapban nem volt befizetve az iskolai ebédje, mert nagyon rossz az iskolai menza, de azért evett bent, utána meg ha hazament, az volt az első, hogy másodszor is ebédelt. Megbeszéltük, hogy akkor inkább otthon ebédel, mivel táncolt, és elkezdett a dupla ebédtől nőni a popója). Ezért ölettem meg én!!!
Ezt már nem tudom megbocsátani.
Igen, szörnyűek a véletlenek, és már utálom őket!
A hozzászólás:
Mumu Creative Commons License 2003-06-23 20:25:18 96
Kedves Judit,koszonom a nagyon osszinte fajo leveledet.
Nekem is meghalt mar nagyon regen a kisfiam,de en mint ferfi ,bar sokszor jut eszembe nem annyira reagalom le mint egy edes anya.Aztan az enyem csecsemo volt,meg nem ismertem jellemet,szokasait amelyekre emlekeznem kellene.Csak a rozsaszin-tejes vert latom magam elott amelyet minden kilelegzeskor orak hoszat kiadott magabol...
Ha annyi ev utan (40 ! ) meg igy el bennem akkor hogyne lenne annyira elo Nalad.
Visszont azt el kell fogadnod hogy a visszanem hozhatot nem tarthatod eletbe csak ugy ha megtalalod azt a helyet szamara amely megegyezik ugy az erzessedel mint a realitaserzekedel.csak akkor marad termeszetes es kitartoan egyforma ez az erzes.
Nem tudok receptet mondani,csak az elvet.magad kell leforditsad a sajat belso nyelvedre.
Ertsd meg a hozzatartozoidat is akik ahogy irtad elharotjak a fajdalmat maguktol,latvan hiabavalosagat (szamukra).Aferjedet pedig ugykell megertsed hogy talan kimerem mondani feltekeny a meghalt kisleanyodra...Egy ferfinek a sajat parja tobb mint a gyermeke,egy asszonynak valoszinuleg nem.
Ha latta mennyire gyaszolod es kozben valoszinuleg erzett valami hatranyt ,figyelmeseged tompulasat vele szembe akkor lehet ez is egy ok.
Furcsak vagyunk mi emberek.Ez talan eppen annak a jelle hogy ferjed szeretett.
Nem lehet ezt igy megbeszelni mar,erre mar tul sok ido telt el.De ha egyutt laktok aannyit tehetsz hogy ha beszeltek egymassal vagy ha kezdemenyezel egy beszelgetest akkor tegyed a sorscsapasat kozosse,mint kozos vesztesek gondoljatok azn eletete ennek a szakaszara.
Az elet egy sor veletlen lancolata,mi csak veletlenek vagyunk,igy mint faj,veletlen mutacio,mint hovatartozas,veletlen valasztasa a csaladnak mint a tettenk is azzok.Eppen most hallottam azt a hirt egy bajai 13 eves fiucskarol,aki egy hivatalba allva roszul lett es kifele az ajto uveges reszebe esett es az uveg elvagta a torkat,meghalt.Mennyi veletlenek kelletett megtortenie addig mig a vegzetes dolog bekovetkezett.
Olelek.
Előzmény:
jucoka1 Creative Commons License 2003-06-23 17:02:00 94
Én is indítottam egy topicot a Törzsasztalom, Meghalt a gyermekem címmel, de nekem lényegesen több válasz érkezett, most azt hiszem a 260-nál tartunk.
Az én csodaszép 12,5 éves kislányom 2001. december 11-én halt meg, miután elütötte egy "sietős" autós iskolából hazajövet.
A fejére esett, és beállt az agyhalál. Még aznap Csókay professzor úr megműtötte, de ez már csak egy kétségbeesett kísérlet volt, másnap levették a gépekről, és mi felajánlottuk donornak. Legalább másokban éljen tovább.
Teljesen tönkrement az életünk azóta. Jó neked, hogy te tudsz otthon a fiadról beszélni, én nem. A férjemmel már addig is elég rossz volt a kapcsolatunk (nagyon irígylem Boszorkát, hogy ilyen szépen tud írni a férjéről) azóta meg teljesen megszünt a kapcsolatunk, egy lakásban lakunk, és köszönünk egymásnak (amikor) és semmi több. Még van két gyermekem 26 éves lány és 23 éves fiú. A lány pár hónapra hazajön augusztusban Amerikából, készül tovább Kanadába, a fiam is talán megy Angliába 3 évre. De különben sem lehet beszélni Lauráról velük, mert szerintem így védekeznek. Én sem tudok róla beszélni nagyon, tehát úgy értem, hogy nem emlegetem a vele kapcsolatos történeteket nagyon, inkább az érzéseim, amik kibuknak belőlem. Nem tudok kilábalni a gyászomból, immár másfél éve. Rendkívül közel álltunk egymáshoz, és minden rá emlékeztet. Minden szívdobbanásomban, gondolatomban benne van! Még most is heti 3-4 alkalommal megyek a temetőbe, meg otthon is kialakítottam neki egy kis emlékhelyet örökmécsessel, fényképpel, kiscicával, virágokkal. Nem tudom, de nem is akarom feledni!
Teljesen megváltoztam, zárkózott lettem, sokszor úgy érzem, hogy beledöglök a gyerekhiányba.
Nagyon hirtelen lett tőlem elszakítva, nem tudtam felkészülni rá. Még annyi szeretet, gondoskodásvágy van bennem!
Már csak egy dolog éltet, hogy én is hiszek abban, hogy ha meghalok, akkor találkozok Laurával. Öngyilkos nem leszek, (bár az elején nagyon gondolkodtam rajta), mert úgy gondolom, hogy az öngyilkos nem oda kerül, ahová a természetes halállal halt ember. És akkor hogy találkoznánk? Néha álmodok vele, eddig még csak ötször sikerült, de a legutóbbi álmom annyira felkavart, hogy legalább egy órát sírtam, és mikor felébredtem, kb. 5 percig nem esett le, hogy nem él, csak csodálkoztam, hogy lehet az, hogy mégis él, mikor elbúcsúztam tőle?
Nekem még élnek a szüleim szerencsére, de ők is nagyon sírtak, hogy miért nem ők, miért egy 12,5 éves kislány hal meg? Ez természetellenes dolog, nem élte le az életét, még nem dolgozott, nem alapított családot, stb. MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT
Bocs, hogy kicsit hosszúra nyúlt, de ha belendülök, nem tudom abbahagyni.
Judit

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!