Sziasztok!
Meglepődtem, hogy milyen sok válasz érkezett tegnap este óta, köszi mindenkinek!
Heartbreaker,
ez a "lépni kell, de radikálisan", ez nekem is a fejemben jár állandóan. Ha visszaolvasnám a topikot, találnék olyan bejegyzést saját magamtól, miszerint a legjobb lenne őt feljelenteni, nade ilyet egy rendes tesóka nem tesz, mert. Mégis, az egyetlen, tényleg radikális lehetőség mégis ez, gyűlölném megtenni, de nagyon közel állok hozzá. A röhely az egészben az, hogy ha én jelentem fel (nyilván azzal a céllal, hogy vigyék el biztonságos helyre), egy szót sem kell hazudnom, de nem ám, csak az igazságot mondanám el. Néha elborzadok, hogy hová jutottunk el. És mégis, még mindig van valami, ami visszatart, hogy a rendőrségre induljak, bár őszintén mondom, hogy fogalmam sincs, mi az.
Az ötlet, hogy markos legények+fenyegetések segítségével rakjuk ki, elvileg működőképes, gyakorlatilag nem. Azt is leírtam már ide 1x, hogy amikor "erőnek erejével" akartuk kirakni a lakásból (vagyis összecsomagoltuk a cuccait mire hazajött, annak okán, hogy nekem támadt), akkor kiállt az ablakba (ötödik emelet) és üvöltött, hogy leugrik. Nagyon sok cérna elszakadt már, de azt képtelen vagyok bevállalni, hogy mi van, ha mégis megteszi. Mert bárhonnan is nézzük, kétesélyes a dolog. Azóta persze ezzel zsarol minket, akárhányszor szóba kerül a téma. Az egy dolog, hogy nem hagyjuk magunkat (amennyire ez lehetséges), de ha odajönne két markos legény, esetleg nekifutásból venné az ablakot, tudván, hogy úgyis utánanyúlnánk és visszarántanánk, ahogy ez már egyszer megtörtént. Ez az egyik ok. A másik, hogy adott esetben persze elvennénk a lakáskulcsát. Ennek előre borítékolható következménye lenne, hogy másnap egy kedves ismerősével feltöretné a lakást, és mindent elvinne, ami mozdítható, bosszúból. Light változat: visszaköltözne és közölné, hogy márpedig ő nem megy sehová. Két, közepesen bonyolult zár van az ajtónkon, amiből az egyiket ő már tönkretette, mert nem vitt magával kulcsot (elfelejtette!), és berúgta az ajtót, nem várta meg amíg a munkából hazaér valamelyikünk. És akkor még csak nem is akartuk kirakni, csak nem volt kedve a lépcsőházban álldogállni. Harmadik változat (de éppúgy lehetséges): nap nap után az ajtó előtt találnánk sírva és könyörögve, hogy engedjük vissza (érzelmi zsarolás). Úgyhogy erről ennyit... Rávenni nem fogom, hogy bevonuljon, tapasztaltam, hogy ha én, vagy bárki más a kezdeményező fél, akkor kalap szamócát nem ér az egész, ezt már végigjátszottuk százszor. Látod, megint oda lyukadtam ki, hogy ebből nincs kiút, maximum költözni lehetne (Anyunak és nekem), persze ahhoz hiányzik pár milliócska.
Az együttérzés nagyon jólesik, és köszönöm.
Ja, a tegnap estéről akartam írni még, csak amolyan beszámolófélét. Mert persze irdatlan balhé volt abból, hogy nem voltam jó kislány, és nem írtam meg neki a halasztási kérvényét. Ami létezik, annak mind el lettem mondva, és persze nem voltam a testvére (alighanem úgy gondolta, hogy ezzel a kijelentéssel megijeszt, de nem jött be), és persze én juttatom őt a börtönbe (naná, ki más?!) ezzel. A nagyjelenet kellős közepén megérkezett Apu (látogatóba), neki már azt mondta, hogy mi őt ki akarjuk tagadni a családból (nem is sejti, mennyire igaza van!), börtönbe akarjuk juttatni és brühühüűűűűű, jöttek a krokodilkönnyek és az önsajnáltatás, meg az érzelmi zsarolás, hogy vegyük tudomásul, hogy ő akkor sem vonul be, előtte megöli magát. Ja mert hogy mivel nálam nem jutott eredményre, Anyut próbálta meggyőzni, hogy akkor írja meg ő, de ő sem volt hajlandó, és ekkor próbálta meggyőzni Aput, akit szerencsére sikerült ledumálni arról, hogy beleeegyezzen. Apu ötlete az volt, hogy próbáljuk feltételhez kötni a kérvény megírását: ha elmegy dolgozni, megírjuk a kérvényt. Mi persze a fejünket csóváltuk, mert előre tudjuk már a menetrendet, nem is részletezem.
Még valamiről akartam írni vele kapcsolatban (ha unjátok már, ugorjátok át), ez pedig a kötözködés és a provokálás. Én nem tudom, hogy más embereknél ez hogy van, de az öcsi, ha be van lőve és/vagy gyógyszerezve, akkor elkezd kötözködni. Nem az van, hogy bevonul a szobájába és elvan magának, ó nem, ő kettő, azaz kettőpercenként jön oda valamelyikünkhöz, és balhét provokál. Legutóbb abba kötött bele, hogy nem ugrottunk a nyakába, amikor kiengedték.(Normálisan fogadtuk, nem balhéztunk és nem hánytunk a szemére semmit, de annyira nyilvánvaló volt, hogy enyhén szólva nem örülünk, hogy csak a vak nem látta volna meg.) Nálam kezdte a műsort. Én persze hiába próbáltam meg elmonani, hogy miért nem örültünk, hogy hazajött (mert a lakásba lépése után 5 perccel már le akart menni "telefonálni" meg "kutyát sétáltatni"), ő először kötözködött, aztán egyre jobban belelovallta magát és ordított, majd jöttek a krokodilkönnyek. Meg az a szöveg, hogy bezzeg az ismerősei úgy örültek neki, hogy csak na, mi meg ugye a másik véglet, tehát mi milyen szemetek vagyunk hogy őt így utáljuk, stb.stb.stb. Millió ilyen húzása van, ha kötözködni akar, akkor csak elég annyi, hogy bejön a szobámba, leül az ágyamra (én már ettől rosszul vagyok), és elkezd arról mesélni, hogy ő milyen frankó gyerek, x napja/hete nem lőtte be magát. Közben persze tudja, hogy én látom az igazságot, sőt az ilyen esetek döntő többségében is éppen félkómás. És akármibe lefogadom, hogy arra vár, hogy mikor elégelem meg a süketelést, és mondok ellent neki, mert akkor részéről jogos az ordítás, mivel én ugye egy szemét vagyok, aki dögöljön meg. Ha élből elhajtom azzal, hogy hagyjon békén, mert tanulni/olvasni/bármi mást csinálni szeretnék, akkor a sértődött ordítás jön, mert milyen család az, ahol nem lehet leülni és beszélgetni a másikkal?! És ugye mivel velünk nem lehet beszélgetni, ő elkeseredett lesz és be fogja lőni magát, tehát az egészről mi tehetünk. És ezt így elő is adja mindahányszor. Na jó, nem ragozom.
Üdv,
Spin |