„ló-mesterségesmegtermékenyítőállomás. Ez tuti.”
Ló-mesterségesmegtermékenyítő állomás – ez pedig tutibb (112.).
„Én azt hiszem, az ilyen »szerkezeteknél« nem a helyesírással van a »baj«. Nem lehet, hogy ezek a hányjuk egymásra a névszókat (gépjármű + kötelező + felelősség + biztosítás) eljárás egyszerűen nem járható út egy agglutináló nyelven?”
Én meg azt hiszem, hogy a helyesírással van a baj. Igaz, nehéz helyzetben van, de előbb-utóbb biztos meglesz a kiút. Lehet, hogy nem járható út, de mégis járjuk. Márpedig a helyesírásnak az a dolga, hogy kiszolgálja a nyelvhasználók igényeit, megmondja, hogy ha valamit le akarnak írni, akkor ezt hogyan tegyék meg. Az a legnagyobb szemérmetlenség, ha abba is beleszól, hogy mit akarjanak leírni.
Kétszáz évvel ezelőtt a magyar nyelvben szinte nem volt, illetve csak alig-alig, elvétve voltak összetett szavak. Nem véletlen, hogy az első akadémiai helyesírási szabályzatban (1832) szó sem volt a különírás-egybeírás problematikájáról. Aztán – a szükség okán – németből letükörfordítottak egy tonna összetett szót (bár lehet, hogy akkor sem volt ez járható út egy agglutináló nyelv számára, hiszen ezek is viszonyító eszköz nélküli szóhalmok voltak), és elkezdett működni a játék, idegen minta nélkül is lehetett összetételeket alkotni. Úgy látszott, merthogy úgy is volt, hogy ha több szó egymáshoz tolult viszonyító eszközök nélkül, akkor összetett szó, azaz önálló lexikai egység keletkezett. Ma azonban (s ez nem olyan nagyon friss változás, mert már a hetvenes években is voltak bőven nyomai) létrejött egy új forma, a jelöletlen szókapcsolatoké (ez nem olyan nagyon idegen a magyartól, mert az ómagyar korban például elég tipikus volt – a birtokviszony grammatikai jelölése viszonylag kései). Ezekről előbb-utóbb be kell látni, hogy grammatikai jelöletlenségük ellenére nem összetett szók, hanem többé-kevésbé alkalmi szókapcsolatok, tehát már megint nem az úzus a hülye, hanem nagyon is okosan különírja azt, amit külön kell. Ezt formalizálni azonban nagyon nehéz. (Főként, hogy magának az összetett szónak sincs igazán jól használható definíciója, bár igazán szórakoztató az AkH. 1984. megfogalmazása: „Mondatainkban a szavak nagy többségükben alkalmi szókapcsolatok tagjaiként kerülnek egymás mellé. Ilyenkor különírjuk őket. […] Egybeírjuk viszont az összetett szavakat.” Ezután persze felsoroltatnak az összetett szavak fajtái, de azt, hogy mitől összetett szó az összetett szó, nem tudjuk meg, a fenti definíció így tulajdonképpen – a maga kontextusában tekintve meg főként – circulus vitiosus.) Vannak ilyen ötletek, hogy egy fogalom – egy szó (régi helyesírási szabályzatokban szerepel is kimondva) – nyilván teljesen értelmetlenség; vagy ami kaphat önálló hangsúly nem metanyelvi beszédben, az egy szó (Nádasdy: Helyesírási ló) – ez sem az igazi, nagyon könnyen borul vele minden, a felhasználók nagy része meg belehülyülne az alkalmazásba, hiszen nem fonetikus-fonológus. Szóval a helyesírásnak meg kell idővel találni a jelöletlenség helyett azt a kritériumot, amely már a mai, de pláne a holnapi magyarban elválasztja az összetett szót a jelöletlen szókapcsolattól. |