:) köszi! Erről van szó!
Egy kis vérnyomáscsökkentő: tegnap 2 kutyust lefoglaltak, már csak kerítés elkészültéig kell tartanom őket, és megkértek, hogy pár hétig még a harmadikat se adjam oda másnak: olyan szép az is, hogy családban szeretnék tudni azt is.
Ráadásul falun belül sikerül őket elhelyezni - egyiküket jóbarátoknál - úgyhogy látogatni is tudjuk majd őket.
Még azért annyit írnék: sajnálom, ha valaki félreértett, én is kutyásnak tartom magam - még ha van is köztetek olyan, aki nem tart annak - és nem véletlenül írtam erre a topicra (is): a lehető legjobb gazdit akartam szerezni a kutyusoknak. Menhely ötlet nekem se tetszett, de sajnos, az is felmerült, mint végső lehetőség. (bár lelki szemeim előtt már láttam, ahogy tavasszal négy kutyával szántok :) csak hogy indokolhassam, miért tartok ekkora falkát).
Még valami azért kikívánkozik belőlem, kedves kutyástársak! Lehet, hogy kutyás vagyok, de mazochista nem, és nálam a rangsorban a saját fajtám előbbre áll, mint a kutya. Én egy olyan lakásban nőttem fel, ahol 54 négyzetméteren élt együtt 5 ember (3 generáció), 3 macska, egy, majd később helyette két kutya és (min. és max. értékek figyelembe vételével) 2-től 54-ig változó számú törpeegér. Eme állatsereglet begyűjtéséért - a macskák kivételével - én voltam a felelős, és az igazság az, hogy nagyon élveztem. Visszatekintve azonban meg kell, hogy állapítsam: a hobbiállatok ugyan egy bizonyos optimumszintig pozitívan járulnak hozzá egy család életéhez, és az ő életük is kiteljesedik. Ez a létszám azonban messze túltett minden épelméjű határon, és minden résztvevő számára inkább hátrányt jelentett, mint előnyt. Úgyhogy - hacsak a kisfiam hasonlót nem mível - nem akarok mégegyszer ilyen állatseregletet.
És még egy apróság. Városban nőttem fel, most falun élek. Sok mindent meg kellett tanulnom, de a legnehezebb tanulság az volt, hogy az állat élete falun sokkal kevesebbet ér, mint városon. És a falu tudja jól a leckét! Nem az a falusi ember a kegyetlen, aki jóízűen eszik a saját maga levágta csirkéből, hanem inkább az a fanyalgó széplélek a természetellenes, aki, bár megeszi a húst, de mégis rosszul lesz, ha szembesül egy állat szakszerű, hatékony, táplálékcélú elpusztításának látványával.
A falusi ember sem élvezi egy állat halálát, de ha szükségszerű, akkor nem csinál magának lelki problémát belőle.
Falun pedig a kutya is haszonállat! Lehet, hogy nem esszük meg, de hasznot hajt a "munkájával", és ezért tartjuk. Egy kutya hasznos. Még kettő is. Három már nem. Ez így működik. (A kutyáim apja sem él már, mert inkább gondot jelentett mint hasznot: csavargott, indulatokat szült, ahelyett, hogy otthon őrizte volna a házat, a gazdaságot.)
Ha valaki pedig azt mondja, hogy azért a kutya az más, mint a disznó, merthogy az érzelmi kötődés, blabla - hát annak ajánlom, nézzen körül egy-két falusi portán. Én csak olyan - háztáji léptékű! - sertéstenyésztőket ismerek, akik érzelmileg is kötődnek az állataikhoz, és éppúgy "elbeszélgetnek" velül, mint ahogy egy rendes kutyás a kutyájával. És láttam könnyezni ötvenéves, zord parasztembert, amikor az egyik tehenét vitték a vágóhídra.
Lehet, hogy kicsit zavarosnak tűnik a fenti irományom. Elképzelhető, mert nem volt könnyű ezekkel szembesülnöm, tehát írnom sem egyszerű róla. Remélem, senkit sem sértettem meg, és sokan megértik, hogy mit akartam elmondani.
Üdv: Zoli |
