Keresés

Részletes keresés

Mollly Creative Commons License 2003-01-07 23:06:01 209
Igen. A székelységet, származásunkat, elvesztett hazánkat emlegetni annyi, mint Trianont emlegetni, és most a hazaárulók, a státustörvényt kiherélők vannak fenn. Vass Albert még holta után is szálka a szemükben.
Gurg Creative Commons License 2003-01-07 22:28:16 208
Valahogy az eladási listák egyik legjobb helyezettjét és a magyar irodalom egyik legnagyobb alakját is (aki nem kapott Nobel-díjat, miért is?) le kell verni a földbe ilyen idézetekkel:
"...hagyományos székely értékei is nagyban segítik, becsülete („én nem csalok, mert nem vagyok zsidó”) és etnikai fölénye („...hat katonalegény. De azok is olájok mind egy szálig, s így háromnál többnek aligha számítanak.”)..."
vagyis: antiszemita
ez most a leghatékonyabb fegyver...szomorú világot élünk
gringo Creative Commons License 2003-01-07 16:27:57 207
Lehet, hogy egy fajta vélemény, de szánalmas...
Mondjuk az első sor után nem is vártam mást.
rackka Creative Commons License 2003-01-07 12:55:08 205
Ez itten nem fogta fel a dolgok lényegét. Lehet, rossz helyre nyúlt. Miért nem elemezte inkább pl. Chikán A: Vállalatgazdaságtan I-II. c. művét?Szerintem az jobban feküdt volna neki.
A hozzászólás:
Rolling Creative Commons License 2003-01-07 10:58:19 204
Minden kommentár nélkül egy "könyvajánló" "Magyarország legnépszerűbb" napilapjából:

Mózsi a vérzivatarban

NSZ • 2002. december 31. • Szerző: Takács Ferenc

Wass Albert: Elvásik a veres csillag

ass Albert vérbeli székely plebejus témát dolgozott fel ebben a történetben, mely először 1965-ben jelent meg: Tánczos Csuda Mózes – leginkább: Mózsi – székely szegényember hányattatásait a kommunizmus idején, cirka 1946-tól 1958-ig.

Ezeknek a hányattatásoknak a krónikája két részre válik: egy derűsre és egy fájdalmasra. Mózsit kezdetben a hagyományos góbé-szerepkörben látjuk. Kiapadhatatlan furfanggal jár túl a nyakán ülő gonoszok és erősek eszén, becsvágyuk és kapzsiságuk húrjain játszik ravaszul, így fordítja a maga javára dölyfös ostobaságukat. A történet első fele ilyesféle – máshonnan, folklórból-irodalomból többnyire régről ismerős – furfangok vagy cselek laza egymásutánja. Ugyanilyen vegytisztán irodalmi képlet maga a hős is. Mózsi – típusát tekintve – a mítoszok tréfacsináló trickster-istenei, népmesék legkisebb fiai, kópéregények picarói közé tartozik, maga a leleményes Eiron (görög mitológiai alak, róla kapta nevét az irónia), aki folyvást a bolondját járatja a felfuvalkodott Alazonnal.

Nyilván ez a vegytiszta irodalmiság indokolja, hogy Mózsi Alazonjai, a kommunizmus hatalmasságai is merőben irodalmias fantáziaszülemények. A székely faluban 1946-tól egy bizonyos Ivanovics Dombolov nevezetű odesszai születésű komisszár az úr, akire Moszkvában – miután úgy-ahogy megtanították magyarul – a Dombi nevet ragasztották; ugyancsak egyenesen Moszkvából jön ellenőr, hogy szétnézzen, hol tart a pártmunka és a kollektivizálás a faluban; a moszkvai főkomisszár tolmáccsal érintkezik a helyi lakossággal, de mikor Mózsival kettesben marad, egyszeriben megérti a magyar beszédet. Nem csoda, hogy a veszélytelen irodalmi fantasztikum régióiba tartozó ellenségein Mózsi rendre diadalmaskodni képes. Ebben persze hagyományos székely értékei is nagyban segítik, becsülete („én nem csalok, mert nem vagyok zsidó”) és etnikai fölénye („...hat katonalegény. De azok is olájok mind egy szálig, s így háromnál többnek aligha számítanak.”).

De valahol félúton a regény hirtelen megkomolyodik, az irodalmias derűből átvált a történelmi rögvalóság fájdalmainak leltárába. Egyre több szó esik a kommunizmusról – az egyik szereplő szerint nem is lett volna ez olyan rossz dolog, de hát elrontották és kisajátították a „románok, zsidók, mindenfélék” –, majd kiderül, hogy Mózsi puskákat rejteget az erdőben. Ezek aztán – a magyarországi 1956 hírére – elő is kerülnek. A hegyen a báró fia és a tiszteletes úr szervezi az ellenállást, a faluban kisebbfajta forradalom tör ki, lövöldözés támad, majd bejön a román katonaság és vérfürdőt rendez. Mózsi ezt még megússza valahogy, de két év múlva már tehetetlen: őt is, mint a többi székelyt, bevagonírozzák és kitelepítik Dobrudzsába, mocsarat lecsapolni és új falut építeni maguknak.

Azaz a góbéviccfüzér – irodalmilag képtelen és a könyvre nézve katasztrofális fordulattal – székelykálváriába csap át, a tisztán irodalmi komikumot tisztán történelmi sematizmussá oldják a „nacreál” pátosz könnyei. A két összeférhetetlen minőség közben persze gondosan semlegesíti, majd véglegesen kioltja egymást. Az olvasó, aki most annyi év után végre hazai kiadásban vehette kézhez a regényt, értetlenül bámul: akárhogy nézi is, üres a keze.

Ami mármost a címben szereplő asztrofizikai objektumot, a „veres csillag”-ot illeti: ez valójában szimbólum, az önkényuralmi jelképek közül ismerős „vörös csillag”-gal azonos. Wass Albert nyilván a tájnyelvi ízek iránti vonzalmában használta a „veres” szóalakot. Jól tette: ennyi veretesség még megjárja, sőt kívánatos. Persze ha elvéti a józan stiláris mértéket, és – ne adj’ isten – „weress”-nek írja, már sok lett volna a jóból. (Kráter, 2002, 1880 forint)





Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!