Szia Heartbreaker!
Igazad van, ha beviszik (börtönbe), ott tényleg nem juthat anyaghoz. Kövezzetek meg érte, de néha kifejezetten azt szeretném, hogy igenis vigyék el. Persze utálatos gondolatnak tartom, de...
Nem tudom mi lesz, nem akarok elkiabálni semmit, de ma Anyummal együtt elmentek a Jász utcába, a Nyírő Gyula Kórház Drogambulanciájára. Merthogy állítólag a methadon-kezelés segít. Na, majd meglátjuk, mindenesetre Anyunak a lelkére csomóztam, hogy kérdezősködjön a methadon hatása felől, és ha olyan (jellegű) mint a Rivotril, akkor NE!!! (Próbáltam infókat gyűjteni a neten erről a tablettáról, de nagyon keveset találtam, szinte semmit.)
Az utóbbi pár napban ismét nem szedett Rivotrilt, sőt volt olyan pillanata is amikor tiszta volt (sőt elvonási tünetei voltak, szakadt róla a víz meg egyebek), de nem tartott sokáig. Viszont az igyekezet látszik rajta, ez tény. De vajon meddig???
Elmondta nekem tegnapelőtt, hogy mit szeretne, ami összefoglalva: normális életet élni. Ő ezt valahogy úgy fogalmazta meg, hogy szeretne nagyon kemény fizikai munkát végezni (ami kifárasztja), aztán hazajönni, tévét nézni és párizsis kenyeret enni... Ja, és nagyon szeretné megcsináltatni a fogait (amelyek rettentenesen tönkrementek), de amire anyagi szempontból esély sincs. Na, ez az ő igazi énje, de ez sajnos nagyon ritkán mutatkozik meg.
Szóval a helyzet az, hogy én tudom, hogy az öcsi alapjában véve egy kimondottan okos (nagyon jó eszű), jószándékú, kedves, jó humorérzékkel megáldott fiatalember. Másrészről azonban egy olyan fiatalember, aki méter-vastag falakat emel maga köré, és ez nagyobb baj, mint amilyennek elsőre látszik.
Egy másik topikot olvasgattam az előbb a heroin témájában, és ott írta le valaki, hogy ez a 22-es csapdája: ha érzi, hogy megértéssel, szeretettel fordulsz felé, akkor anyagilag, érzelmileg, idegileg totális mértékben kihasznál, kizsigerel; ha elfordulsz tőle, újabb okot talál a menekülésre. Mostanában megint megkeveredtem ebben a hozzáállás-ügyben, nem tudom eldönteni, hogy jelen esetben mi a jó. Mert egyrészt tudom, hogy ő valójában milyen, és ezt a valódi énjét szeretem. És olyan jó volna, ha tényleg a testvérem lehetne! De ugyanakkor a valódi énjét adott esetben heteken át egyetlen pillanatra sem látom, csak egy elvadult szörnyeteget helyette. Helyes vagy nem helyes: képtelen vagyok szeretni (elfogadni) ezt a szörnyeteget, és az őrület az egészben az, hogy közben _tudom_, hogy ez nem az én testvérem, hanem a megtestesült heroin (plusz Rivotril). Ehhez még egy lapáttal jön az, hogy ezek az elvadult dolgok iszonyú sok energiát vesznek ki belőlem, egyszerűen érzem, hogy idegileg kimerülök, akár pár óra alatt is, és én is ingerlékeny leszek. Ez rövid idő alatt balhékhoz vezet, én ordítok, ő még jobban ordít. (Bár mióta márciusban hazajött, a veszekedések számát sikerült drasztikusan csökkenteni, tudatosan, de ez se jó, mert a feszültség attól még bennem maradt.)
És még egy - költői? - kérdés, ami nagyon régóta foglalkoztat, hogy hol van nekem ebben az egészben a helyem? Ugyanis:
a.) Természetes, hogy segíteni akarok neki, mindent megteszek, ami tőlem telik, de ez nem ér semmit, mert egyrészt ugye nem élhetem helyette az életét, másrészt én is tudom, hogy valójában nem tudom megadni neki azt az érzelmi biztonságot amit ő szeretne.
b.) Nem tudom, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Értem ezt úgy, hogy mennyire szabad az én életemnek az ő életvitelének "áldozatul esnie"? Nyilván nagyon erősen befolyásol mindent ami történik körülöttünk, de mennyire óvjam azt ami még megmaradt? Egyrésztől magától értetődő, hogy mindent odadobnék, csak meg tudjam menteni, másrészről viszont valamennyire őrizem kell a "normális élet" egy részét. Hol van a középút?
Mondom, költői kérdés(ek), nem hiszem, hogy bárki tudná rá a választ, de ha vélemény van, szívesen venném...
Ja, egy kis esemény tegnapról, ami nagyon rosszul esett: hazafelé menet a postaládát kinyitva két kis papírdarabkát találtam, az egyik a Kék Pont Drogközpont nevét, címét, elérhetőségeit tartalmazta, a másik ugyanezen hely kezelési, segítési lehetőségeit. Valahogy látszott a két papíron (egyébként nem kézzel írottak voltak, láthatóan szóróanyag), hogy használtak, és gyanúm támadt. Belekukkantottam pár másik postaládába is, hogy látok-e ilyesmit, és nem láttam. Ergo valaki csak a miénkbe dobta be, direkt nekünk címezve. Persze a feladót már nem írta rá, borítékba se tette. Rettenetesen megalázó volt. Nem tudom ki lehetett, de ha tudnám, szívesen megkérdezném az illetőt, hogy úgy mégis mit gondol rólunk? Hogy mocsokban fetrengő állatok vagyunk, akiket nem érdekel a családtag sorsa, és eszük ágában sincs segítségért folyamodni?? Hogy egészen tegnapig halvány segédfogalmunk se volt róla, hogy a Kék Pont létezik?!? Vagy mit gondolhatott, hogy ő most ezzel megváltott minket és az egész világot?!? Bárki is volt a "tettes" szerintem meg van győződve arról, hogy mi nemtörődömségből nem küldjük orvoshoz az öcsit, az nagy valószínűséggel fel sem merül benne, hogy ez azért nem ilyen 1xű. Így ismeretlenül is irigylem az életkörülményeit.
Na mindegy, csak szómenésem van, és jólesett leírni a fentieket.
Sziasztok,
Spin |