Az utolsó szó jogán
Elég régen, még kissrác koromban történt egy szeptemberi napon, hogy sírva mentem haza az iskolából. Apám akkortájt még élt, otthon dolgozott. A könnyeket törölgette az arcomról, a keze férfias volt, erős; a simogatása mégis gyengéd, figyelmes. „Mi a baj, kisfiam?” – kérdezte. Mikor hüppögve azt feleltem neki, hogy azért vagyok elkeseredve, mert sok tanár és osztálytárs nem szeret, azt felelte: „Fiam, jegyezd meg, amit mondok: sosem szeretném, ha a fiamból olyan ember lenne, akit mindenki szeret. Az azt jelenti, hogy nem bíznék meg benned.”
Ha apám még élne, azt hiszem, bízna bennem. Nem sokan szeretnek.
Már jóval idősebb voltam, 14 éves, amikor Eric Knight könyvét olvastam. A könyv nagyon tetszett, csak nem értettem, hogy miért kezdődik az alábbi, mottónak elépakolt sorokkal:
„…Mindenek fölött
Légy hű magadhoz: így, mint napra éj,
Következik, hogy ál máshoz se léssz.”
Csak két évvel később, a Hamletet olvasva értettem meg az idézetet. Akkor még nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget neki, szép szavak csokrának láttam. Meglehet, nem is több annál. Valószínűleg ezt sosem fogom megtudni.
Van még egy idézet, amit szépnek tartottam, de sokáig nem értettem meg úgy istenigazában, hogy miről is szól. Ma már érteni vélem:
„Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szívemben a halál.”
Már azt is tudom, hogy az idegen anyag akkor is idegen, ha az újítások miatt egyszínű a pót az eredetivel. A lyuk ott marad, és ami a helyére kerül, az nem fog. Persze ha az ember őszintén komolyan akar venni valamit, az csak egy szándék, de nem tudjuk, hogy valóban fog-e. Meg hogy aki úgy tesz, hogy fogni akar, az valójában fog-e.
Fel.
Szeretek játszani, és szeretek élni is. Az élet maga nekem játék, a játék maga pedig élet. Komolyan venni csak a játékot tudom, komolytalan ember vagyok. Azt hiszem, ilyen szeretnék maradni.
Erre a helyre mindvégig azért írtam, mert komolyan vettem ezt a játékot is. Adni szerettem volna, és reméltem, hogy kapok. Kaptam. Olyan dolgokat kaptam, amiről nagyon röviden szeretnék pár szót mondani. Kaptam szót, tettet és csodát – gondolatot és érzést, vidámságot és bánatot, örömöt és bút, békét és háborút. Azt hiszem, nagyon sokat köszönhetek nektek. Talán nem egy életet, de egy másfajta életet mindenképp. Jó volt veletek komolyan játszani, mert sosem féltettem magam igazán. Igyekeztem tisztességgel tenni, jót akarva nektek és magamnak. Sokszor nem sikerült, de megpróbáltam. Nem félni, nem beszarni. Megkísérelve mélyre ásni, tényleg adni valamit. Cserébe azért a rengeteg dologért, amit kaptam. Hisz csak azért kaphattam, mert komolyan vettem, csak azért kaphattam, mert nem féltem. Véltem.
Valami megváltozott. Félek.
A félelem elég félelmetes. Elveszett valamim. A félember tényleg fél-e? Olyasféle. Attól tartok, nem maradt mit adnom. Az pedig nem nagy üzlet, hogy ezért is kapok. Nem is várom már.
El.
Nekem volt egy rossz szokásom. Hülyeség volt, kezdem belátni. Nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy itt nikkek vannak. Valahogy mindig embereket képzeltem mögé, és ez jó volt. Sajnos, most embereket látok, és nagyon szeretnék nikkeket képzelni eléjük. Megijeszt és elkeserít, de már nem megy. Mondjuk nem túl gyors a felfogásom, azt meg kell hagyni, de hát jobb későn, mint soha, emberek. Állítólag.
EMBEREK
Családunkban a jó a jövevény.
Az érdek, mint a gazda, úgy igazgat, -
ezt érti rég, de ostobán, ki gazdag
s ma már sejteni kezdi sok szegény.
Kibomlik végül minden szövevény.
Csak öntudatlan falazunk a gaznak,
kik dölyffel hisszük magunkat igaznak
A dallam nem változtat szövegén.
De énekelünk mind teli torokkal
s edzzük magunkat borokkal, porokkal,
ha kedvünk fanyar, szánk pedig üres.
Erényes lény, ki csalódni ügyes.
Ugy teli vagyunk apró, maró okkal,
mint szúnyoggal a susogó füzes.
Azt nem tudom, hogy jól látom-e, amit látok. Azt viszont tudom, hogy így látom, mert már csak így vagyok képes látni. Nem tudom, melyik a jobb. Vajon az-e, ha kiderül, hogy rosszul látok, vagy az, ha tudom, hogy ami számomra kiderült, az nincs is úgy, és az egész borul. Jámborul.
Eddig úgy éreztem, meg tudom védeni magam. Önhittség volt – nem tudom. Talán nem is akarom már. Nem csatlakoztam szabadcsapatokhoz, nem vártam, hogy hozzám csatlakozzanak. Ha védtem, gondolatokat védtem látszólag. Mégis úgy éreztem, embereket védek. Néha bizonyos voltam benne, hogy titeket védelek, néha meg abban, hogy, hogy rajtatok keresztül saját magamat; azt, amit a gondolataink, érzéseink közötti felépítményeket összekötő lagúnán való evezés közepette rólatok, magamról, magunkról gondolok. Gondoltam. Most azt gondolom, hogy hülye, megkövesedett szerep ez a gondolás. Különben is, mindenki Gondola. mit akar.
Már fáj.
Fáj, mert nekem fontos volt. Érdekes. Először érdekes volt, hogy fontos, aztán fontos lett, hogy érdekes. Vajon minden kapcsolat érdekes? Kinek mi az érdeke s kinek mi nem. Mi nem? Nem, mi? Nem mi_sem_mi_sem.
Ez éltetőd, s ha elbukál, Lantjával Feltakar.
Mennem kell. Már nem érzem, hogy ott ülnek azok, akikhez beszélni szeretnék, akiknek valamikor mondani szerettem volna valamit. Nem érzem, hogy ért elme, nincsen semmi értelme így. Itt egyedül vagyok, itten Nyomott egyed ül. Nyomot keresett itt, mit mint nyomott hagy ott. Szerettem belőletek világot építeni. Jó, és komoly játék volt. Az alapoknál volt a hiba, ott, ahol elkezdtem. Nem csoda, hogy nem épült belőle valódi vár. Pedig igyekeztem, esküszöm. Úgy de úgy faragtam. Rá.
Ólomkatonák közt ólomnak maradni? Virtuális valóság. Olyan kicsit, mint apám lett. Szomorú.
Mennem kell, mert nagy a szám. Hétezer-háromszázhuszonhat. És fél.
So?
Szó, szó, szó.
Mindent köszönök. Szerettem itt lenni. Vagy nem lenni.
(DRÁGA BARÁTIM...)
Drága barátim, kik gondoltok még a bolonddal
nektek irok most, innen, a tűzhely oldala mellől,
ahova húzódtam melegedni s emlékezni reátok.
Mert hiszen összevegyült a novemberi est hidegével
bennem a lassúdan s alig oldódó szomorúság.
Emlékezzetek ott ti is, és ne csupán hahotázva rám,
aki köztetek éltem s akit ti szerettetek egykor.
|