Keresés

Ezért mondom, hogy lehet szépet és jót találni: ha az embernek igénye van rá. Szerintem nem panaszkodni kell (ez most nem feltétlenül Rád vonatkozik, Barrix), hogy a világ ilyen rossz meg olyan szörnyű és kíméletlen meg rideg, hanem csöndes, de annál keményebb munkával tenni kell ellene. Sziszifuszi küzdelem, de azért néha okoz némi örömet is. ;)

Bocs, ha bárki is úgy érezné, hogy kioktatom, ez nem áll szándékomban. Csak huszon-néhány évemet még mozgatja valami bizakodás és szenvedély. :)))

Na de félre a tréfával. Nem élek álomvilágban és nem vagyok teljesen idealista, még akkor sem, ha a szavaimból úgy tűnt. Ahhoz éppen eleget figyeltem és tanultam már, hogy tisztán lássam, hogy mennek itt a dolgok. Előzőleg is azt próbáltam kifejteni (bár kissé szenvedélyesre sikeredett), hogy nem vetem meg a színészt, csak azért, mert reklámban szerepel. Megértem, hogy szükségük van rá, mert nincs fontosabb a családnál. Az ember tűzön-vizen át támogatja, akit szeret, ez teljesen nyilvánvaló (legalábbis számomra).

A lényeg: a reklám, a műsorvezetés más műfaj, de legalább igényesen kell csinálni. Ha már reklám, legyen profi, mint ez a tésztás. Gondolhatod, László Zsoltot éppen úgy tisztelem és becsülöm, mint annak előtte. Csak szomorúvá tett, hogy el kellett vállalnia ezt a felkérést, mert tudtam, mennyire utálja az ilyesmit. Én már csak ilyen vagyok; mindent a szívemre veszek. :))

Azt gondolom, találni kell valamiféle középutat, hogy azért a művész megőrizze az önbecsülését, a szakmai identitását. Hogy egyesek tévéműsorban bohóckodnak: rendben. Hogy mások mosóport árulnak: oké. De vigyázni kell, hogy ez ne menjen az esti előadás rovására. A színházi-színészi munka őrületesen kemény: odafigyelést, rengeteg gyakorlást, testi-lelki jelenlétet és alázatot kíván - a sok hakni, az ide-oda rohangálás tönkreteheti a teljesítményt.

Aztán van, akinek a személyisége el sem bírja ezt a "tudathasadást". Szerintem Alföldi Róberté pl. nem bírta el. Lehet, hogy a Reggeli gagyogás ismertté tette és színházilag is segítette (?), de mostanra már elromlott valami: a rendezései borzasztó felszínessé váltak.

Szóval találni kell/kéne valamiféle egyensúlyt, és nem "túl nagy szörnyűségekben" játszani. (Úgy hiszem, László Zsolt azért még nem fog minden baromságot elvállalni a jövőben.) Azt viszont már nem tudom megérteni, amikor valaki lealacsonyodik egy ostoba sorozatig, pláne olyan szappanig, mint mondjuk a Barátok közt. Az én szememben az már nem színész. Sem a pénz, sem az ismertség nem annyira fontos, hogy teljesen az álljon az élet középpontjában.

Hm, és arra is rájöttem (kb. 10 évesen, idült családi drámák hatására), hogy sem a világot, sem az embereket nem lehet megváltoztatni, ha nekik maguknak nincs affinitásuk a változásra.

Nem tudom, mi van velem és hogy alakul majd az életem. Most egyszerre vagyok szentimentális és cinikus, törekvő és rezignált... Mindegy, én úgy hiszem, hogy a világ nem annyira tré hely, ha kis időt fordítunk rá, hogy odafigyeljünk a dolgaira. Az emberek fáradtak és egyébként is lusták.

De vidd el őket egy színvonalas színházi előadásra, mondjuk olyanra, amiben László Zsolt is játszik; egyből fölébrednek. :)))

Én is gyűlölöm, hogy ma a pokrivtsákmónikákat és borosbochkorokat ismeri mindenki, és diplomás! budapesti ismerőseim közül szinte senki nem hallott még Fullajtár Andreáról, Fekete Ernőről, Gyuriskáról, vagy László Zsoltról. Aztán, ha elcipelem valamelyiküket egy előadásra, teljesen odavannak. Be kell látnunk, hogy a mai világban az ismertséget kizárólag a média adja, és amilyen színvonaltalan, lagzilajcsis ez az egész iparág, nem látok sok reményt arra, hogy a kultúra beköltözzön a tv és az újságok által az otthonokba. Még emlékszem a 80-as években nem múlt el hét, hogy új tv-játékot ne adtak volna. Voltak köztük gyengék, és általában nem az élet nagy kérdéseiről szóltak, de igazi színészeket láthattunk, akik nam főzőcskéztek, műsort vezettek, idétlen játékokban szenvedtek, hanem JÁTSZOTTAK. Ezek miatt a mai negyvenes generációt és a még idősebbeket mindenki ismeri. Vidékiként én is a tv hatására kezdtem színházba járni, mikor felkerültem tanulni. Ma a számtalan csatornán hetekig nem látsz színházi közvetítést, és ha mégis, az is legalább 10 éves. A színházi közvetítések, mondjuk csak kb. 30-40 %-ig adják vissza az élményt. De még a mai napig emlékszem Márkus Harpagonjára, pedig csak tv-ben láttam. Tv-játékot évekig nem forgattak, most is talán 2-3-t évente. Éppen ezért teljes mértékben meg tudom érteni az összes színészt, aki elvállal ilyen-olyan feladatot, egyrészt a pénz, másrészt az ismertség miatt. Alföldi volt a múltkor a Napkeltében, és elmondta, hogy a tv-s ismertsége révén tudott elérni nagyon sok mindent színházi emberként. Bármennyire nem tetszik, ez a világ már ilyen.

A régebbi szinhaz.hu fórum alatt (www.szinhaz.hu/html/forum/index.html) egyszer nyitottam egy ilyen témát, hogy "A színész feladata - színésznek lenni", ott sokat vitáztunk erről a reklám- és pénzkérdésről.

Akkoriban elég radikálisan állítottam, hogy az egész pusztán elvi kérdés, az ember ne adja el magát, legyen igényes stb.

Azóta sok élmény ért, sokat gondolkoztam minderről. Az egész probléma borzalmasan összetett és egyéne válogatja, kinél mi elfogadható. Azt most sem szívlelem, ha valaki agyba-főbe színvonaltalan "szerepléseket" vállal, nyavalyás show-műsorokat vezet végzett színész létére.

László Zsolt "más tészta" - rajta is sokat gondolkoztam, és most úgy érzem, megérdemelte, hogy egyszer végre meg is fizessék valamiért. És az a reklám valóban színvonalas volt. Ugyanakkor éppúgy fáj, mint eddig. Nagyon emberi volt a nyilatkozata: "Gyerekek, én már annyira szerettem volna egy motort, és most végre megvehettem!" (Szabadfordítás á la navarre.) Kicsit benne volt a szembeköpés is ennek a rusnya kornak, mely nem engedi másként, hogy az ember vágyai teljesüljenek. Valamint ott volt benne a gyerekes remény, hogy ezeket a rusnya dolgokat, akár az egész kort, le lehet hagyni, ha elég sebesen száguldunk, és ugyanakkor a bizonyosság is a mélyén: ettől nem fog elmúlni a lelkiismeret-furdalás...

Nem akarom, hogy olyan legyen, mint az El Nino főhőse, ennél ő is, és még sokan mások is, jóval többet érdemelnek!

Mindig fölteszem a kérdést: megéri az értékvesztés?

Lehet, hogy Stohl családja jobban élt, mert a papa tévéműsort vezetett, de a papa olyan jól érezte magát ettől? Meddig állod a saját tekinteted a tükörben?

És az RTL Klub egy szót sem szól róla, amióta kiderült, hogy a balesetnél alkohol volt a vérében; teljesen cserbenhagyták a saját műsorvezetőjüket.

Túl sok veszít az ember: talán még önbecsülést is. És mit nyer cserébe? Ja igen, pénzt; majd elfelejtettem.