Mumu, ezt olvad el!
168 óra 2002. márc. 28.
Jolsvai András: MAGYAR RAPSZÓDIA
Megint eltelt öt esztendo. Az ember már nem is csodálkozik. Hanem csak fölveszi a legkedvesebb zakóját, a belso zsebében elhelyezi a gyermekei fényképét, kicsit behúzza a hasát - aztán letelepszik a zuglói étterem asztalához, és ott folytatja, ahol fél évtizede abbahagyta.
Hogy a Fábián Kati éppen a tizenkettedik szakmát tanulja ki - azt mondja, egyszer csak megtalálja magát. Hogy a Kun meg a Vér beiratkozott önvédelmi karatéra, legyen, aki öregségükre majd megvédi oket. A Kilián Csabából igazgató lett, rajta tartja a kezét a gazdaság ütoerén, a Márton Annamária viszszament dolgozni a negyedik gyerek után, a Tanay elvált, a Tóth Ági egy nagyszabású gepidakiállításra készül. A Lévai Tomit rejtélyes vírus támadta meg, hónapokig volt ágyhoz kötve, most már, hála az égnek, jól van. Hanem a szegény Dobra Jancsi meghalt. O már a harmadik halottja az osztálynak.
Poharat emelünk az emlékére, aztán beszélgetünk tovább, munkáról, családról, gyerekekrol és persze a régi idokrol. Összetartó, jó osztály voltunk, életre szóló (vagy annak tervezett) kapcsolatok jöttek ott létre, és elég sok - így vagy úgy - meg is maradt közülük. Itt van szinte mindenki, eljött Rédeyné is, az osztályfonökünk - hetven lesz idén, de még jól tartja magát -, és a Sipos Lajos is csak azért nincs itt, mert elfelejtettünk szólni neki - ketten azt hitték egymásról, hogy a másik intézi. Megesszük a menüsort, a lekváros palacsinta után végképp felbomlik a rend, ki ide ül, ki oda, régi barátok hajolnak egymás fölé, egykori szerelmek parázslanak fel újra egy félórácskára, a hajdani csatársor is összeáll egy új fényképre.
Ünnepel a negyedik ef.
Valahol a harmadik órában úgy esik, hogy egyszer csak a Révbíró Adrián leül velem szemben. Megyünk két kört, ahogy illik, egészség, sítúrák, gyerekek, aztán az Adrián hirtelen azt kérdezi:
- Te még mindig ott vagy?
- Ott - felelem csendesen.
Nem veszem észre a kérdésbe rejtett hideget. De miért is venném? Ez itt az én osztályom, itt biztonságban vagyok, valaha húzóember voltam, vetélkedoket és kirándulásokat szerveztem, irodalmi színpadot vezettem, a legjobb nokkel jártam (vagy akartam járni), és elso csere voltam a kispályás csapatban. Miért bántana bárki is?
Igen ám, csakhogy azóta évtizedek teltek el, változott a világ is, meg mi is. Ami abból is látszik, hogy az Adrián erosen a szemembe néz, aztán jó hangosan azt mondja:
- Nem szégyelled magad!? Hát milyen magyar ember vagy te?
Olyan váratlanul ér a kérdés, hogy döbbenetemben, ijedtemben válaszolok rá.
- Középkorú - mondom. - Szoke. Szabadelvu. Olyan, aki a maga törvényei szerint él, de tiszteletben tartja mások törvényeit is. Aki igyekszik a dolgok végére járni, de sosem gondolja, hogy övé a bölcsek köve. Aki szeret világot látni, de ha átlépi a határt, már honvágya lesz. Aki úgy csodálja, dédelgeti az anyanyelvét, ahogy csak asszonyt szokás: nem gyoz betelni szépségével, s büszke rá, hogy bírja. Aki régóta tudja, hogy bármit hozzon is a sors, nem fogja elhagyni ezt a földet. Akinek éppoly fontos volt mindig a múlt, miként a jövo: aki évekig kutatott levéltárakban reformkori irodalmárok után, s ma is meg tudja különböztetni ránézésre Vörösmarty, Kölcsey vagy Széchenyi, Teleki kézírását. Aki többször is bejárta már az országot, ismeri vizeit és hegyeit, városait és falvait, kastélyait és templomait. Aki órákig el tudja nézni a Mátra csúcsait meg a Vértes horhosait - aki tudja, mikor s hol terem az agárkosbor, és hogy mi a vetrence. Aki halottak napján nemcsak a felmenoi elott tiszteleg, hanem Aranynak és József Attilának is visz egy csokor virágot. Aki saját koszorúval köszöntötte a széphalmi mestert, hisz oly sokkal tartozik neki. Aki száznál több verset tud kívülrol, s ha egyet-egyet elmormol magában, bizony el is érzékenyül.
Észre se veszem, már én is hangosabban beszélek, nem csoda, hogy egyre többen fordulnak felénk, a poharak, fényképek megállanak a levegoben, a helyzet egyre kínosabb, de már nem tudok fékezni, mondom, csak mondom megállíthatatlanul.
- Olyan ember vagyok, aki a tizenhatodik századig tudja visszavezetni családfáját. Akinek osei között volt zsellér, kézmuves, tanító, katona, s egyként büszke valamennyiükre. Katolikusokra meg reformatákra, kiknek hitét nem követi ugyan, de rítusaikat ismeri, tiszteli. Aki évekig népdalokkal altatta el a gyermekeit, s ma is tudja az apja kedves nótáját. Aki otthon van ezen a földön, járjon a Klauzál téri kifozdében vagy belvárosi kávéházban - mert egyként szereti a pacalt és a rákot. Aki gyermekként örül minden új épületnek, legyen az színház, stadion, bevásárlóközpont vagy kórház. Aki olyan boldogan masírozott át az esztergomi hídon, mintha o építette volna. Aki ünnepi jelképként hordja a kokárdát, nem pártigazolványnak. Aki sosem gyujtött vagyont, s már nem is fog - minden, amit egykor a lányaira hagyhat, a magyarsága. Ezért is viseli nehezen, ha megpróbálják elorozni tole.
Adrián összeszukült szemekkel néz, nem várt ilyen lírai monológot, de ha már belevágott, nem adja föl. Közel hajol hozzám, s számon kéro hangsúllyal azt kérdezi:
- Ha így van, akkor mit keresel azoknál?
Már nyugodt vagyok. Hirtelen megfogom a karját a könyöke alatt, ahogy a szabad római polgárok tették egykor, s ahogy - rájuk emlékezve - mi is, a hajdani negyedik ef polgárai, magam felé húzom az asztal fölött és azt mondom:
- Azok is mi vagyunk, Adrián. Mi, magyarok.
Érzem, ahogy o is megszorítja a karom a könyököm alatt. Aztán csak nézzük egymást szomorúan, egy kettészelt ország lövészárkában, mígnem az asztal végérol fölhangzik a Tanay reszelos hangja:
- És arra emlékeztek, amikor a Sütot bezártuk a kémiaszertárba?
|