Clea, volt már egy topik erről a kérdésről, de az is hamvába holt... Idemásolom, hogy mit írtam oda:
[...]
Félek a haláltól. Minden sejtem írtózik tőle. Ha rá gondolok éjszakákat töltök ébren. Nem rémálmok miatt, hanem mintha emlékeznék egy halál feneketlen mélységére. Arra a sötétségre, ami nincs is. Ami nem kívülről emészt el, hanem belül szabadul fel.
Mellettem halt már meg ember, sajnos nem is egy. Idegenek voltak, nem rokonaim. Az egyikkel egy kórteremben feküdtem. Négy napot voltunk együtt, az elsőn még kint sétáltunk a parkban. Az utolsó két napját haldoklással töltötte. Végig mellette voltam. Amikor meghalt, éjjel nem voltam egyedül a kórteremben. Volt ott Valalmi.
Minden porcikámmal kapaszkodok az életbe. Igyekszem úgy viselkedni, hogy senkinek és semminek se ártsak. Nem vagyok haragban senkivel. Olyan rémesen rövid ez a pár évtized, amit életbe rendeződve töltenek az atomjaink. Minden kis örömöt próbálok észrevenni és szeretnék örömet okozni másoknak. Értelmesen akarom eltölteni a kiszabott időt.
Külön nehezíti a félelemmel való együttélést, hogy Istenben vagy más megváltóban nem hiszek. Szerintem ha volt is valaha egy Teremtő, aki megalkotta a Mindenséget és annak Törvényeit, az itt hagyott minket, vagy talán kívülről figyeli a törénéseket. Nem hiszem, hogy feltámadunk és eljönne a Boldogok Országa.
Csak atomjaink emlékeznek valami sötét, sötét mélységre. [...]
Nekem ne modd, hogy ez természetes dolog. A világegyetem legnagyobb szemétségének tartom, hogy az Élet egyszer véget ér. És azt is, ha bárki bárkinek - vagy bárminek - elveszi öncélúan az életét. A szúnyogokat kivéve: vesszenek a dögök! :)
Az apám most 56 éves. Tavaly elveszítette az apját. Idén már három kollégáját; mind egyidősek voltak vele. Ő most értette meg, hogy jön a vége. Nagyon fél. És elkeseredett. Mindent el lehet kerülni: a főnököt, az adóbevallást, a büntetést, a baleseteket. De ezt nem. És még annyi mindent nem tett meg.
Láttam nemrég a fiatalkori képeit: szívdöglesztő, menő pasi volt, motorozott, sportolt, imádták a nők. Mire én értelemre ébredtem, addigra teljesen megváltozott. Semmi nem érdekli, hülyeségeket csinál, képtelenség vele beszélgetni mert igaza csak neki lehet, és aggresszív lett. Most pedig érzi, hogy ennyi volt. Innen nincs út visszafelé. azoknak az álmoknak lőttek, amelyekhez fiatalnak kell lenni...
Nincs közöttünk kapcsolat. Nem vagyunk sem rosszban, sem jóban. Soha nem hív fel, még akkor sem, ha esetleg kellene neki valami. És mégis félek attól, hogy mi lesz, ha Ő elmegy. Nagyon furcsa ez a félelem, mert igazán nem fűződik érdekem ahhoz, hogy éljen. Nem nyerek semmit a halálával sem, mert az anyagi jellegű vagyonom már most messze az övé felett van.
A nagyapám egy éve távozott. Amikor meghalt, akkor érdekes mód elfogadtam azt. Olyan szépen ment el... Több, mint 86 éves volt, és öregesen beteges az utolsó évben. A halálos ágyán úgy két hónapot feküdhetett, mielőtt végleg elaludt. És el lehetett búcsúzni tőle. Ő nem félt, egyáltalán. Álmában érte...
Most úgy tűnik, hogy elég értékes génállománnyal rendelkezem. Furcsa így mondani, de ez az egyetlen örökségem a felmenőimtől. Mind egyszerű és okos emberek voltak, és főként hosszúéletűek. Egyik családra sem volt soha jellemző semmilyen örökletes betegség, tehát ha nem ér baleset, nem öldökölnek le vagy nem szedek össze vmilyen végletes betegséget, akkor hosszú öregkorra számíthatok.
Remélem ez kijut, és remélem elegendő lesz arra, hogy megértsem: ez az élet rendje. :)
Elnézést, hogy ilyen hosszú voltam.
i |