Kedves Zoltán,
remélem nem neheztelsz, ha tegezlek: egyszerűen nem áll rá
a klaviatúrám az önözésre, főleg nem a miniszterurazásra,
nem mintha nem lettél volna kellőképpen tiszteletet parancsoló
fellépésű kormánypolitikus, sokkal inkább azért, mert nem
elég, hogy kb. egyidősek vagyunk, de az utóbbi években nagyon
sokszor beszéltél úgy a nagy nyilvánosság előtt, mint azt
én is tettem volna szívem szerint jónéhány témában. Persze
én nem voltam miniszter, pártvezér sem leszek, véleményem jóval
kevesebb embernek ad rágódni valót, mint a tiéd, ennek ellenére
azt hiszem, amiről most írni fogok neked, nagyon sokakat
foglalkoztat, a politikai szuvacskákon túl valószínűleg
minden tanárt és közvetlen családtagjaikat.
Mielőtt belevágnék levelem nagyon konkrét és ezért rövidre
fogható témájába, szeretnék valamit leszögezni: nem
tartozom az Index polfórumának farontó bogarai közé, akik előszeretettel
csámcsogtak százmilliósnak hazudott lakásvásárlásodon, és
egyébként is minden eszközt megragadtak, hogy erkölcsileg lejárassanak,
természetesen rajtad keresztül elsősorban a Fideszt. Kétszer
szavaztam öntudatosan és könnyű szívvel a pártodra, ebből
azonban, félek, csak az öntudatosság marad majd 2002-re.
Most nem fogok nekirugaszkodni a hosszú listának, mitől is
nehezült el a nemes szerv, amire már kétszer is hallgattam (és
még legalább egyszer fogok), kifogásaim többsége messze esne
a te közvetlen kompetenciádtól, ezért csak egyetlenegy
halkszavú, csöppet sem követelőző, egyáltalán nem számonkérő,
de az oldalamat mégis makacsul furdaló kérdést szeretnék
feltenni. Követelőzni azért nem követelőzök, mert nem természetem;
számon kérni pedig azért nem fogok (bár mint hűséges szavazótok
kidüllesztett mellel tehetném), mert úgy sejtem, keserves volt
a miniszteritől a pártelnöki székig vezető út, és végleg
akadémikus kérdéssé vált, mi lett volna eredeti ígéreteid
sorsa, ha kitöltheted legalább ezt a ciklust. Mint pártelnöknek
sok sikert és kevés ellenséget kívánok neked a jövőben,
miközben nem tudom elhallgatni, hogy azért ez megfutamodás
volt...
Ez az egyetlen kérdés pedig arról a bizonyos szeptemberi 20%-ról
szól (jogosan feltehető az exminiszternek is, hiszen nagyon
sokszor nyilatkoztál miniszterséged alatt arról, hogy a pedagógus
bérek szeptembertől esedékes 20%-os emelése egy olyan hosszútávú
folyamatnak a nyitánya, amely e bérek európai színvonalhoz
való látványos közelítését hivatott véghezvinni). A kérdés
nem túl újszerű, nem túl eredeti, elismerem: sokan sokfelől
neked szegezhették már eddig is. Ettől függetlenül nem
hallottam még józan ésszel felfogható választ rá.
Tehát mondd meg nekem, kérlek, hogyan lesz az alapbér bruttó
20%-os emeléséből az inflációt érezhetően meghaladó
keresetnövekedés? Mondok neked egy nem kirívó konkrét példát:
a feleségemét.
56 000 Ft-os alapbér mellett, ténylegesen hazahozott eddig
66-67 ezer Ft-ot (különböző pótlékokkal és kiegészítésekkel:ez
kb. átlagos aránynak felel meg). Szeptembertől ez így néz ki:
az alapbér bruttó 11 200 Ft-tal emelkedik, ami nettó max. 6000
Ft (nincs annyi, de kerekítsünk), mert már az emelés előtti
éves keresete is elérte az 1 200 000-es határt. Legyek megint
jóindulatú, és adjam az összeget a fent említett átlagos
havi nettó kereset aljához, a 66 000-hez: 66 000+6000=72 000 kézben
ropogtatható forint (-kártyaköltség :-(). 66 000-nek, a 6000,
hány százaléka vajon? 9,1%-a, szerintem. Az éves infláció várható
értéke is valahol e körül mozog. Szóval egyszerűen nem értem:
hogyan lesz ebből európai felzárkózás? Bruttó minimum 30%-ot
kellett volna emelni ahhoz, hogy a pedagógus társadalom többsége
egy évtizednyi bérprés alatti szuszogását megszakíthassa
imitt-amott egy-egy óvatosan reménykedő sóhaj. Te is tudod,
én is tudom, hogy az még mindig nevetséges lett volna, ha csak
a jelenlegi átlagkeresetekhez viszonyítunk is: de reményt
adott volna egy csomó embernek, talán elhitték volna néhányan
a középkorú tanárok közül, hogy érdemes kitartani továbbra
is a pályán, nyugdíjas korukra talán elérhetik az EU-sáv
legalját.
Így miben reménykedjenek, miben reménykedjünk? Az utóbbi
évtized leginkább tanárbarát oktatási miniszterétől
ennyire futotta: mit várjunk a deklaráltan a kutatásfejlesztést
preferáló utódjától? Vagy meséljük be magunknak, hogy érdemes
visszaszavazni az előző csapatot, amelynek országlása idején
soha nem látott mértékben rogyott meg a tanári egzisztencia?
Persze most ígérnek fűt-fát, ígéretekből egyik oldalon
sem volt hiány eddig.
De kiben bízhat a magyar tanár?
Válaszod nagyon türelmesen fogom várni ebben a topikban,
persze akárhol szívesen látom.
Szorítok azért is, hogy a következő ciklusban bebizonyíthassátok:
a nemzeti-stratégiai célokból csak ideig-óráig engedhettek
hatalombiztosítási-taktikai okokból. Addig még tart a türelem.
Az enyém legalábbis.
Tisztelettel üdvözöl:
Váradi Miklós (pályaelhagyó magyar-olasz szakos tanár)
Szeged, 2001. augusztus 24.
|
