Nem hinném, hogy van még egy állat amelyik annyira függövé tenné magát az embertöl mint a kutya.
S teszi mindezt annyi odaadással, naivitással, jókedvvel, tisztelettel, örömmel, szerénységgel, megalázkodással és türelemmel, hogy az embernek nincs szive ezzel visszaélni. Ezért van asztán, hogy lélekszakadva rohanok haza, hogy le ne késsem a vacsora idöt, természetesen nem az enyémet, nem a családét, hanem az övét. Elöbb vágom a körmét mint a sajátomat, s ha nem esik kézre a buksija a simogatáshoz akkor igazítok rajta egyet. Ha esik, ha fúj, ha hideg van nem megyek sétálni, mert öt sajnálnám kivinni, egyedül meg nem megyek mert rossz nézni a szemrehányó tekintetét. Ha oda ül az ajtóhoz, ugrom, hogy kiengedjem mint egy fizetett lakáj, nem érdekel, hogy mi van a TV-ben, vagy vendégek vannak, vagy ordít az unokám. Rohanok mert neki pisilni kell. Eseteleg. De lehet, hogy a szomszéd szukája dörgöli a farát a kerítés másik oldalához. Vissza felé ugyan az a helyzet, csak egyet vakkant - ez a csöngöje - már ugrom is. Ha nem megyek azonnal a második vakkantásban, már türelmetlenség és szemrehányás van. "Itt hagysz engem kinnt egyedül a zord idóben? Ember vagy te?" S a höméröre nézve látom, hogy 75 F van és gyönyörü napos idö. De ö nem akar egyedül lenni. Unatkozik? Vagy valóban szeret? Tud szeretni, vagy csak önzö mint egy kutya?
Most itt ül mellettem p percel a rendes vacsora idó elött. Mozdulatlan mint egy szobor. Ha leteszem a szmüvegem a farka végét csóválja, az utolsó 10 centit, s ha felállok olyan bodogsággal hozza az edényét, hogy könnybe lábad a szemem.
Megyek vacsoráztatni. A a 92 lb-os "dögöt".
|
