Djindjics és a múmia bosszúja
Zoran Djindjics szerb miniszterelnök nyert egymilliárd dollárt Jugoszláviának, mert volt bátorsága ahhoz, hogy a nemzet érdekében felrúgja a törvényt.
Felrúgta volna? Igen. Pusztán jogi szempontból Vojiszlav Kostunica jugoszláv szövetségi elnöknek teljesen igaza van abban, hogy Szlobodan Milosevics volt elnök Hágába szállítása törvénytelen és alkotmányellenes döntés volt.
A baj csak az, hogy az egyszerre jogdoktrinér és nacionalista Kostunica egész eddigi elnöki pályafutását „pusztán jogi szempontok” vezérelték. Abban a hosszú harcban, amelyet a hágai Nemzetközi Törvényszékkel Milosevics (és néhány más csirkefogó) kiadatása körül vívott, szinte önmaga – elsősorban politikai énje – megerőszakolásával Kostunica odáig tudott csak eljutni, hogy a diktátorral szemben „szabad folyást” engedett az igazságszolgáltatásnak. Közben azonban egy lépést sem tett annak érdekében, hogy Milosevics pártfogoltjai helyett új emberek megválasztását szorgalmazza az alkotmánybíróságba. Meg se fordult a fejében, hogy a diktátor kiadásának vagy ki nem adásának dolgában végső soron ezek az emberek lesznek hivatottak dönteni? Ha valóban nem, akkor csak magának tehet szemrehányást Djindjics kényszerű „magánakciójáért”.
Persze – a szerb miniszterelnök vezérszólamát dúdolgatva – elboronghat az ember azon is, hogy vajon milyen történelmi vaksággal verte meg a Jóisten a jugoszláv alkotmánybírákat, akik szemrebbenés nélkül minimum két hetet kértek maguknak a szövetségi kormány kiadatási rendeletének megvizsgálására, noha tudva tudták, hogy döntésük után 24 órával Brüsszelben szinte egyszeri alkalom kínálkozik arra, hogy Jugoszlávia egymilliárdos segélykofferhez jusson és a kulcsot is megkapja hozzá? Nem tudták, hogy a Nyugat a színfalak mögött nem hagyott választást Jugoszláviának: vagy kiadja június 30-a előtt Milosevicset, vagy a segély sine die el lesz napolva. Nem Jugoszláviában élnek? Nem látták maguk körül a nyomorúságot, nem kívánták a mentőkötelet? Túl a paragrafusokon ennyi föld közeli empátia azért lehetett volna bennük.
Hát nem volt. Gyakorlatilag arra kényszerítették az önpusztító jugoszláv politikusok galériájából eltökélten kikéredzkedő Zoran Djindjicset, hogy Szerbia nevében vegye kézbe Jugoszlávia sorsát, a szerb kormány nevében nyilvánítsa Jugoszlávia legfelsőbb joghatóságának állásfoglalását érvénytelenné.
Nem akarnám az okot és az okozatot felcserélni, világos azonban, hogy Djindjics puccsszerű döntésének következményei vannak és lesznek. A legelső az, hogy súlyos seb esett Jugoszlávia új keletű, demokratikus jogállamiságán, amelyet Kostunica elnök, amióta csak hivatalba lépett, féltékenyen őrizgetett. Egy jugoszláv részkormánynak, mint amilyen a szerb, jogállami keretek között semmilyen joga nincs ahhoz, hogy a szövetségi alkotmánybíróságot – „tekintettel annak összetételére és a bírák életrajzára” – diszkvalifikálja, avagy ítéletet alkosson arról, hogy egy határozat egybevág-e a nemzeti érdekkel vagy sem. Ez alapkérdés. A többi reminiszcencia. Ahhoz, hogy ez a diszkvalifikálás jogszerű legyen, Djindjics előhúzta Milosevics nagy találmányát, a szerb alkotmány 135. paragrafusát, amely arról szól, hogy magasabb nemzeti érdek fennforgása esetén a szerb kormány helyére léphet a szövetségi hatóságoknak. Ezt a paragrafust „Szlobo” annak idején magának csinálta: szerb elnök volt csak, de fenntartotta magának a jogot egész Jugoszlávia ellenőrzésére. Djindjics nem tett egyebet, mint indigót helyezett a „milosevicsizmus” alá. Saját találmányával verte meg a diktátort, nem szépen, de hasznosan. Látjátok feleim: ilyen a múmia bosszúja.
Aczél Endre
|