Keresés

Részletes keresés

jucoka1 Creative Commons License 2003-06-23 17:02:00 94
Én is indítottam egy topicot a Törzsasztalom, Meghalt a gyermekem címmel, de nekem lényegesen több válasz érkezett, most azt hiszem a 260-nál tartunk.
Az én csodaszép 12,5 éves kislányom 2001. december 11-én halt meg, miután elütötte egy "sietős" autós iskolából hazajövet.
A fejére esett, és beállt az agyhalál. Még aznap Csókay professzor úr megműtötte, de ez már csak egy kétségbeesett kísérlet volt, másnap levették a gépekről, és mi felajánlottuk donornak. Legalább másokban éljen tovább.
Teljesen tönkrement az életünk azóta. Jó neked, hogy te tudsz otthon a fiadról beszélni, én nem. A férjemmel már addig is elég rossz volt a kapcsolatunk (nagyon irígylem Boszorkát, hogy ilyen szépen tud írni a férjéről) azóta meg teljesen megszünt a kapcsolatunk, egy lakásban lakunk, és köszönünk egymásnak (amikor) és semmi több. Még van két gyermekem 26 éves lány és 23 éves fiú. A lány pár hónapra hazajön augusztusban Amerikából, készül tovább Kanadába, a fiam is talán megy Angliába 3 évre. De különben sem lehet beszélni Lauráról velük, mert szerintem így védekeznek. Én sem tudok róla beszélni nagyon, tehát úgy értem, hogy nem emlegetem a vele kapcsolatos történeteket nagyon, inkább az érzéseim, amik kibuknak belőlem. Nem tudok kilábalni a gyászomból, immár másfél éve. Rendkívül közel álltunk egymáshoz, és minden rá emlékeztet. Minden szívdobbanásomban, gondolatomban benne van! Még most is heti 3-4 alkalommal megyek a temetőbe, meg otthon is kialakítottam neki egy kis emlékhelyet örökmécsessel, fényképpel, kiscicával, virágokkal. Nem tudom, de nem is akarom feledni!
Teljesen megváltoztam, zárkózott lettem, sokszor úgy érzem, hogy beledöglök a gyerekhiányba.
Nagyon hirtelen lett tőlem elszakítva, nem tudtam felkészülni rá. Még annyi szeretet, gondoskodásvágy van bennem!
Már csak egy dolog éltet, hogy én is hiszek abban, hogy ha meghalok, akkor találkozok Laurával. Öngyilkos nem leszek, (bár az elején nagyon gondolkodtam rajta), mert úgy gondolom, hogy az öngyilkos nem oda kerül, ahová a természetes halállal halt ember. És akkor hogy találkoznánk? Néha álmodok vele, eddig még csak ötször sikerült, de a legutóbbi álmom annyira felkavart, hogy legalább egy órát sírtam, és mikor felébredtem, kb. 5 percig nem esett le, hogy nem él, csak csodálkoztam, hogy lehet az, hogy mégis él, mikor elbúcsúztam tőle?
Nekem még élnek a szüleim szerencsére, de ők is nagyon sírtak, hogy miért nem ők, miért egy 12,5 éves kislány hal meg? Ez természetellenes dolog, nem élte le az életét, még nem dolgozott, nem alapított családot, stb. MIÉRT? MIÉRT? MIÉRT
Bocs, hogy kicsit hosszúra nyúlt, de ha belendülök, nem tudom abbahagyni.
Judit
Mumu Creative Commons License 2001-06-18 23:44:40 11
Kedves tarsam,ket dolgot mondtal amirol erdemes reflektalni:
-a gyaszt nem lehet megosztani
-azt "jatszatok" hogy csak egy idore valtatok el.Jatszatok vagy hisztek a tulvilagba ?
Konyebb igy ?
A hozzászólás:
kékbarisnya Creative Commons License 2001-06-18 08:29:24 8
Nem tudom, én frissen gyászoló vagyok-e a Ti szemetekben. Ma 110 napja halt meg a nagyon súlyos beteg 20 éves fiam. Itt nem, de egy női netlapban indítottam erről topicot. 14 választ kaptam rá. Az emberek az én meglátásom szerint szégyellik az érzelmeiket. Nem tudnak igazán együttérzést mutatni. Lehet, hogy együtt éreznek, de nem tudják kifejezni. Nálunk is volt halotti tor, nem azért, mert igazán erre volt a szűk családnak szüksége, nem is szokásból, hanem azért, mert nemcsak idevalósiak vettek részt a temetésen, hanem vidékiek is. 1-2 barát, rokon, ismerős jött el, beszélgettünk, sirogattunk, de azért eszegettünk is. Emlegettük az elhunyttal kapcsolatos emlékeinket. Én úgy vagyok vele, a gyászt nem lehet megosztani, de azért valami módon kifejezésre kell juttatnunk embertársunkkal: vele vagyunk, mellette állunk. Aki kitárulkozóbb, annak segít is ez, aki introvertált, annak magának kell feldolgozni a veszteséget. A mi családunk azt játssza, hogy egy időre meg kellett válni a szeretett fiutól, testvértől, unokától, de egyszer még találkozunk. Ennek megfelelően hol sírva, hol könnyesen mosolyogva idézünk emlékeket róla, ki-kijárunk a sírjához, fényképeit nézegetjük, és minél több embernek beszélünk róla. Szerintem az az igazi halott, akire senki sem emlékezik.
Kösz, hogy elmondhattam a gondolataimat, nekem ez sokban segít.
Előzmény:
Mumu Creative Commons License 2001-06-18 06:04:47 5
Nagyon jol megertelek.
Elso halotam Edesanyam volt mikor 12 eves voltam.Egy operacio utani komplikacio azzon a napon mikor haza kellett hozni a korhazbol.Akkor meg voltak elso osztalyu szobak,egyedul a beteg es ennek lett az aldozata,mert elfaradt az ulesben,csengetett de ebedido volt senki sem jott a csengetesre.Szivembolia.En apammal akkor jottem erte hogy haza vigyuk mikor mar surogtek korulotte az orvosok.Egy ajtonyilasbol,a folyosorol lattam haldoklo arcat.Felborult az eletem,apam ott hagyott eklment egy novel.Felfugesztetten ertenm rossz rokonok kozott.Gyaszom mert nem tudtam feldolgozni mai nbapig tart.
Masodik halottam kedvenc nagybacsim,anyam ocse volt aki arvasagomba a valodi rokoni kapcsolatot jelentette.Lassan egy nagy korhazi szobaban haldoklott,nem jutottam emberkozelbe, hozza nem tudtam fogni a kezet.
Harmadik halottam baby kisfiam volt,akit a bura alatt lattam rozsaszintejet hanyni,vele sem tudtam tartani a kapcsolatot.
Csak teoretikusan ismerem a szelid,hosszan tarto bucsuzast,az emberi valast,a szeretett lenytol.Az Ő es a Te belenyugvasod es a kesobb kikristalyozodo emlekekkel teli ,kultuszat az eltuntnek.
Irjal erzerseidrol.
Gondolom Te is kesz vagy segitenni ha beter ide egy frissen gyaszolo tarsunk.

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!