Keresés

"Talán elmondanám a legemlékezetesebb élményemet."
A hálálfélelemnek biztos vannak fokozatai is.
Én nem tudom eldönteni, mennyire rázhatott meg az eset, de szerintem nem véletlenül nem veszítetted el a fejed.
Elég valószínű, hogy erőssebb halálfélelme van annak, akinek pl. nem nyílik ki az ejtőernyője zuhanás közben.
Szerintem, valahol azért Te is csak tudtad, hogy egy medencében vagy, tudtad, hogy tudsz úszni, és ez megkönnyíthette a félelem leküzdését!

Egyáltalán mirföl írtad ez? (-;
Arról volt szó, hogy a Te esetedben a félelem erősebbnek bizonyult nálad!
(Egyébként szvsz ez azt jelenti, hogy ilyenkor a néma félteke gondolatai, 'diadalmaskodnak' a beszédesé felett, ill. fordítva, mikor megküzdesz a pánikkal.)

"Én nem félek magamtól! Tisztában vagyok vele, hogy senki sem tökéletes, és hogy igazából senki sem normális, így nincs mitől tartanom..."

Ez meglátásom szerint érződik is a veled való kommunikáció során, de ez sajnos nem általános.

Ami a halálfélelmet illeti.
A magam részéről ez általában nem félelemteli életet jelent, nagyjából ott tartok ebben, amit úgy fogalmazott meg "Másvalaki", hogy "ne féld és ne várd".
Azonban ez az elmélet "csak" az élet mindennapjaira vonatkozik.

Viszont amikor szembesül az ember a fenyegetettséggel, azt szerintem érzelmeiben irányítani már nem tudja, mégha cselekedetei ezt nem is támasztják alá.

Talán elmondanám a legemlékezetesebb élményemet.
Sok évvel ezelőtt történt, de minden pillanatára emlékszem. Uszodában voltam, békésen úsztam, amikor valaki fejest ugrott - és pont az én fejemre.
Szinte azonnal a medence fenekén tenyereltem és amikor elurgaszkodtam onnan (minden bizonnyal a fejemet ért ütés miatt) teljesen elvesztettem a tájékozódóképességemet, nem tudtam merre van a fent és merre a lent.
Mindezek ellenére nem estem pánikba, tudtam, hogy a szememet nem nyithatom ki, mert sajnos arra mindig képtelen voltam. Pontosan tudtam, hogyha elengedem magam, a víz felfelé fog emelni, de a tájékozódó képességem elvesztése mellett még a saját mozgásomat sem érzékeltem, csak vártam.
A víz valóban feldobott és szinte senki nem vett észre semmit.
Viszont az a néhány pillanat a teljes kétségbeesésé volt. Tudtam, hogy felfelé kell haladjak, de nem hittem benne, illetve azt nem, hogy időben érek a felszinre. A víz ott volt körülöttem, mint könyörtelen bizonyosság és én semmiféle segítségre nem számíthattam és nem jelezhettem.
Lehet, hogy ez szubjektív dolog, lehet, hogy rossz beidegződés - de ha el tudsz képzelni tulajdonképpen pánik nélküli konkrét halálfélelmet - azt hiszem erre a jövőben sem fogok tudni felkészülni.

oncogito

"Az önszuggesztió sok esetben eredményes, de a halálfélelem ellen azt hiszem nem orvosság."
Ha ez ennyire meggyőződésed, akkor rajtad tényleg nem fog segíteni!

"Nem vagyok egy túlzottan félős fajta, de amikor szembekerültem ilyennel, erősebbnek bizonyult nálam."
Biztos vagyok benne, hogy megrázó, de én igazából azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy képes lennél valóban átidegeskedni életed utolsó pillanatait! (Mikortól már tudatosul benned, hogy nincs visszaút, szvsz nem a haláltól kell félni, hanem örülni, hogy élhettünk!)

"Egyáltalán - merjünk őszinték lenni önmagunkhoz."
Én nem félek magamtól! Tisztában vagyok vele, hogy senki sem tökéletes, és hogy igazából senki sem normális, így nincs mitől tartanom...