Keresés

Nagyon egyetértek mindazzal, amiket írtál. Jómagam is valahogy így kezelem a félelem dolgot, vagy legalábbis törekszem rá.

Azonban ami miatt a gondolatom született, az pont az az általad is leírt első lépés, azaz szembenézés a félelemmel, annak okával - és ezzel egyidejüleg saját magunkkal, ez sokak számára már eleve félelemteli dolog.
Szerintem ez az a lépés, amit megtenni a legnehezebb. Ez a fajta félelem, ami töprengésre késztet.
Mitől van az, hogy olyan nehéz szembenézni önmagunkkal, és ezzel együtt félelmeink okával?

Talán az is közrejátszhat ebben, hogy önmagunkról kialakított kép, illetve az a törekvés amivé válni szeretnénk nehezen hagyható el. Azt hisszük, ezzel leromboljuk. Pedig épphogy közelebb kerülhetnénk hozzá.
Azt hiszem az őszinteség, az igazság valódi megismerésének törekvése az, ami ilyenkor hiányzik.
Vagy épp a félelem űzi el? Nem tudom.

oncogito

Szvsz a félelem szerepe az ember életében ugyanaz, mint minden más "negativ" érzelemé (pl. szomoruság vagy harag).

Vagyis a félelem mindig jelez valamit (legtöbbször külső vagy belső veszélyt), ami lehet valós félelem vagy valótlan (azaz beképzelt félelem).

Ebből kiindulva az első kérdés mindig az, hogy most az adott félelem vajon "mit jelez?" És csak ezután lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy "mit kellene tennem?" (feltéve, hogy van elég idő a gondolkodásra ;-)

Mindenesetre szerintem sem letagadni, sem elnyomni, sem szembeszállni nem érdemes a félelemmel. De igenis őszintén szembe kell NÉZNI (rá kell nézni a félelemre, annak forrására és tárgyára) és el kell ismerni a valóságot hogy "itt és most, ettől vagy attól, ezért vagy azért félek".

S ha már igy szembenézünk az adott félelemmel és meg tudjuk nevezni annak forrását illetve tárgyát, akkor szerintem jöhet a cselekvés, hogy eloszlassuk, pontosabban elendegjük a félelmet.

Ha nem megy mindez egyedül, akkor segitséget kell kérni. (Márpedig itt jön be ismét az őszinteség szerepe a félelem kezelésben, mert ha nem ismerjük el magunk előtt sem, hogy félünk, akkor mások előtt is letagadjuk és akkor már félünk segitséget kérni stb.)

Lehet, hogy amit most itt mondtam kissé "analizálónak" vagy elméletinek tünhet egyesek szemében, de én már jó ideje igy bánok a félelmekkel és egyre kevesebb "dolog" van, amire az első reakcióm a félelem lenne.

Vagy ha mégis félek valamitől vagy valakitől, akkor is általában gyorsan sikerül eloszlatni legalább a félelem "érzését és bénitó sulyát" azzal, hogy elismerem hogy "félek", ránézek a félelem forrására és tárgyára és egyben nevén nevezve azokat, teszem azt, amit megtehetek és ugy érzem, hogy tennem kell. Ha pedig olyan erős a félelem, hogy magamtól már nem vagyok képes leküzdeni azt, akkor segitséget kérek a barátoktól (s mint hivő ember elsősorban a legjobb Barátomtól az Istentől :-)

Ez persze nem ilyen egyszerü a gyakorlatban, de nálam nagyonis müködik és még egyelőre nem hallottam jobb módszerről és igy mindenkinek szeretettel ajánhatom ezt a módszert :-)

***

Azzal mindenesetre én nem értek egyet, hogy MINDEN félelem visszavezethető lenne a halálfélelemre, de azért az nekem is meggyőződésem, hogy a LEGNAGYOBB FÉLELMEK mindig a halálfélelemből fakadnak vagy pedig a halálfélelembe vezetnek...

Ennyi.

Üdv
SKY

A félelmet használja segítőként a szülő, hogy gyermekét a jóra nevelje, a tanár hogy fegyelmet, rendet tartson, a főnök hogy beosztottjai felett főnök maradjon, a politikus hogy hatalmát megtartsa, a vallás hogy megtartsa önmagát és hívőit.
A fórum vitáiban is a félelmet látom. Félünk, hogy alulmaradunk hitünkben, elveinkben, vagy akár szópárbajainkban. Pedig cserébe igazságot, tanulságot, sőt netán emberi barátságot is nyerhetnénk.

Legföképpen ami miatt rossznak tartom, hogy a hit is félelmet kelt hívőben és környezetében egyaránt. Ha Istenhitről van szó, akkor a helyesnek vélt útról, (üdvözülés) a helyesnek vélt Istenkép eltéréséről próbál megakadályozni félelemkeltéssel.
Ha az ateizmus hitéről, akkor a józan ész, a logika útjáról való eltévelyedéssel kelt félelmet.

Fenyegetjük önmagunkat, fenyegetünk másokat. Valóban nincs perspektívája a félelmnélküliségnek, a belső békének? A természet törvényeit csodálattal elfogadjuk, pedig nagyon kegyetlen tud lenni. A másik vallás, hit, közösség törvényei önmaguk számára ugyanilyen csodálatosak lehetnek, hiszen a bennük élők ezt választották, ezt alakították ki.
De akkor megjelenik, vagy előráncigáljuk a félelmet. Hátha tévút, hátha árthat nekünk akárcsak a jelenlétével is. Hátha az elviselése csendes elfogadása valami rossznak, ami félelmetes. Hátha nem elég csak elkerülni, mert elterjedhet és bekeríthet és megfojt.
Szerintem ennek a gyökere a történelmek folyamán létrejöbb ülödöztetések, tömeges gyilkosságok, kiirtási kisérletek: "pusztuljon, ami számunka félelmetes lehet" alapgondolatával.
És sokszor az egyén is így viszonyul a környezetéhez. De ezt csak akkor fogadjuk el igaznak, ha éppen bennünket ér ilyen "megsemmisítési" kisérlet.

Pedig szerintem ha a hitnek nem lenne szabad félelemre épülnie, ha önmagunk elfogadtuk, ha igaznak érezzük, akkor az a félelmeink legnagyobb részétől is meg kellene hogy szabadítson. Akkor a másik hite nem kelthet bennünk bizonytalanságot. Akkor az általunk rossznak tartottól elegendő csak elfordulni, mert azzal is gyengül. A félelem keltette harctól (legyen az bármilyen őszinte szándéku) pedig csak újabb rossz támad.

Vagy lehet, hogy félünk elengedni a félelmet?

oncogito