|
|
 |
SKY
2001-05-20 08:39:30
|
48
|
Mindenekelőtt a topicnyitó kérdésre szeretnék válaszolni.
Szvsz a félelem szerepe az ember életében ugyanaz, mint minden más "negativ" érzelemé (pl. szomoruság vagy harag).
Vagyis a félelem mindig jelez valamit (legtöbbször külső vagy belső veszélyt), ami lehet valós félelem vagy valótlan (azaz beképzelt félelem).
Ebből kiindulva az első kérdés mindig az, hogy most az adott félelem vajon "mit jelez?" És csak ezután lehetne válaszolni arra a kérdésre, hogy "mit kellene tennem?" (feltéve, hogy van elég idő a gondolkodásra ;-)
Mindenesetre szerintem sem letagadni, sem elnyomni, sem szembeszállni nem érdemes a félelemmel. De igenis őszintén szembe kell NÉZNI (rá kell nézni a félelemre, annak forrására és tárgyára) és el kell ismerni a valóságot hogy "itt és most, ettől vagy attól, ezért vagy azért félek".
S ha már igy szembenézünk az adott félelemmel és meg tudjuk nevezni annak forrását illetve tárgyát, akkor szerintem jöhet a cselekvés, hogy eloszlassuk, pontosabban elendegjük a félelmet.
Ha nem megy mindez egyedül, akkor segitséget kell kérni. (Márpedig itt jön be ismét az őszinteség szerepe a félelem kezelésben, mert ha nem ismerjük el magunk előtt sem, hogy félünk, akkor mások előtt is letagadjuk és akkor már félünk segitséget kérni stb.)
Lehet, hogy amit most itt mondtam kissé "analizálónak" vagy elméletinek tünhet egyesek szemében, de én már jó ideje igy bánok a félelmekkel és egyre kevesebb "dolog" van, amire az első reakcióm a félelem lenne.
Vagy ha mégis félek valamitől vagy valakitől, akkor is általában gyorsan sikerül eloszlatni legalább a félelem "érzését és bénitó sulyát" azzal, hogy elismerem hogy "félek", ránézek a félelem forrására és tárgyára és egyben nevén nevezve azokat, teszem azt, amit megtehetek és ugy érzem, hogy tennem kell. Ha pedig olyan erős a félelem, hogy magamtól már nem vagyok képes leküzdeni azt, akkor segitséget kérek a barátoktól (s mint hivő ember elsősorban a legjobb Barátomtól az Istentől :-)
Ez persze nem ilyen egyszerü a gyakorlatban, de nálam nagyonis müködik és még egyelőre nem hallottam jobb módszerről és igy mindenkinek szeretettel ajánhatom ezt a módszert :-)
***
Azzal mindenesetre én nem értek egyet, hogy MINDEN félelem visszavezethető lenne a halálfélelemre, de azért az nekem is meggyőződésem, hogy a LEGNAGYOBB FÉLELMEK mindig a halálfélelemből fakadnak vagy pedig a halálfélelembe vezetnek...
Ennyi.
Üdv
SKY |
|
 |
ahimsa
2001-04-27 14:24:39
|
13
|
| A félelem mindig tudatlanságból fakad. Attól félünk, amit nem ismerünk. Aki tudja, hogy az elmúlás, mint olyan, nem létezik, másképp áll a félelemhez: a félelem is csupán tapasztalat - a lélek megtapasztalja a létezés minden szintjét. A félelem végsősoron az elszakítottságból, istentől való elválásból ered. Az anyagi teremtés folyamatos változásban van, a világban mi is folyamatosan változunk, emberek, események, érzések - így a félelem és a boldogság is - jönnek-mennek, ez hozzátartozik a világ természetéhez. Ha ezt elfogadnák, nem kerülnénk a hatása alá. Ez persze csak leírva ilyen egyszerű. Félelemmel, megfélemlítéssel tanítani nem célszerű: az a vallás, amelyik e módszerekkel tartja sakkban a követőit, pont a lényeget mulasztja el megtanítani: a spontán, önzetlen szeretetet. Félelemből szeretet ritkán fakad. Szerintem. |
|
 |
Magustanonc
2001-04-24 15:43:23
|
4
|
oncognito: oszinten gratulalok, vegre egy tartalmasnak igerkezo topic.
Szerintem az ember nem a felelemmel szuletik, hanem tanulja. Egy csecsemonek szerintem nincs miert felnie, mert bar meg csak most csoppent bele a fizikai vilagba, de joval nagyobb ralatasa van a fizikai sikon tulra, mint egy felnottnek.
A felelmet az ember magaban teremti meg, es igen az ember a vegso megsemmisulestol fel a leginkabb, pedig ez a felelem a legfeleslegesebb, hisz ha letezik is a vegso megsemmisules, akkor ugyse fogunk tudni rola, es ezert nem is lehet rossz az nekunk.
Nekem igen erdekes tapasztalataim vannak a felelemmel kapcsolatban, mert en eletem elso 20 eveben lenyomtam a tudatalattimba, es nem is tudtam rola, hogy van bennem. Amikor viszont tudatosan felszinrehoztam, akkor iszonyatosan rettegtem, feltem mindentol, magamtol, de hajlando voltam kielni ezeket az erzelmeket is, ahelyett, hogy ujra elnyomtam volna oket, mert amit elnyomunk, az eltorzulhat, es sokkal nagyobb kart okozhat, mintha csak irany nelkul, l'art pur l'art felunk. Ugyanigy a duh is es minden olyan erzelem kielheto, amely kepes artani nekunk vagy masnak. |
|
 |
Iván Gábor
2001-04-22 21:42:47
|
0
|
Nagyon jó gondolatok. Most csak dicsérem, de később egy kicsit kritikusan tovább is gondolkoznék rajta.
". Ha Istenhitről van szó, akkor a helyesnek vélt útról, (üdvözülés) a helyesnek vélt Istenkép eltéréséről próbál megakadályozni félelemkeltéssel.
Ha az ateizmus hitéről, akkor a józan ész, a logika útjáról való eltévelyedéssel kelt félelmet.
Fenyegetjük önmagunkat, fenyegetünk másokat. Valóban nincs perspektívája a félelmnélküliségnek, a belső békének? "
Szerintem van. Egyik példa rá a ;
P-DOX Semmiben Sem Hívők
|
|
A hozzászólás:
 |
oncogito
2001-04-22 19:49:16
|
-
|
A félelem egy olyan dolog, ami szinte együtt születik velünk. Talán tanulni sem kell, tudatunkkal együtt fejődik.
Bizonyos mértékig szükséges, hiszen józan óvatosságra késztet, ami az életünket óvja. Azonban az ember az élete folyamán ezt továbbfejleszti. Tudatosan, vagy tudattalanul, de épít rá.
A félelmet használja segítőként a szülő, hogy gyermekét a jóra nevelje, a tanár hogy fegyelmet, rendet tartson, a főnök hogy beosztottjai felett főnök maradjon, a politikus hogy hatalmát megtartsa, a vallás hogy megtartsa önmagát és hívőit.
A fórum vitáiban is a félelmet látom. Félünk, hogy alulmaradunk hitünkben, elveinkben, vagy akár szópárbajainkban. Pedig cserébe igazságot, tanulságot, sőt netán emberi barátságot is nyerhetnénk.
Legföképpen ami miatt rossznak tartom, hogy a hit is félelmet kelt hívőben és környezetében egyaránt. Ha Istenhitről van szó, akkor a helyesnek vélt útról, (üdvözülés) a helyesnek vélt Istenkép eltéréséről próbál megakadályozni félelemkeltéssel.
Ha az ateizmus hitéről, akkor a józan ész, a logika útjáról való eltévelyedéssel kelt félelmet.
Fenyegetjük önmagunkat, fenyegetünk másokat. Valóban nincs perspektívája a félelmnélküliségnek, a belső békének? A természet törvényeit csodálattal elfogadjuk, pedig nagyon kegyetlen tud lenni. A másik vallás, hit, közösség törvényei önmaguk számára ugyanilyen csodálatosak lehetnek, hiszen a bennük élők ezt választották, ezt alakították ki.
De akkor megjelenik, vagy előráncigáljuk a félelmet. Hátha tévút, hátha árthat nekünk akárcsak a jelenlétével is. Hátha az elviselése csendes elfogadása valami rossznak, ami félelmetes. Hátha nem elég csak elkerülni, mert elterjedhet és bekeríthet és megfojt.
Szerintem ennek a gyökere a történelmek folyamán létrejöbb ülödöztetések, tömeges gyilkosságok, kiirtási kisérletek: "pusztuljon, ami számunka félelmetes lehet" alapgondolatával.
És sokszor az egyén is így viszonyul a környezetéhez. De ezt csak akkor fogadjuk el igaznak, ha éppen bennünket ér ilyen "megsemmisítési" kisérlet.
Pedig szerintem ha a hitnek nem lenne szabad félelemre épülnie, ha önmagunk elfogadtuk, ha igaznak érezzük, akkor az a félelmeink legnagyobb részétől is meg kellene hogy szabadítson. Akkor a másik hite nem kelthet bennünk bizonytalanságot. Akkor az általunk rossznak tartottól elegendő csak elfordulni, mert azzal is gyengül. A félelem keltette harctól (legyen az bármilyen őszinte szándéku) pedig csak újabb rossz támad.
Vagy lehet, hogy félünk elengedni a félelmet?
oncogito |
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|