Még egy gondolat az itt szólókhoz:
Gondolatindítóként pint hozzászólásából?
"Vajon nem veszi-e el az ember kedvét a tánctól, ha kimutatják róla a rossz ritmusérzéket, a rajztól, ha nincs sok hajlama a vizuális fantáziára, kézügyességre, a tanulástól, ha alacsonyabb az IQ-ja, stb. Vajon nem mond-e le olyan dolgokról, amiket elérhetne, még ha többet is kell dolgoznia érte, mint másoknak? Vajon nem lesz-e kevesebb ettől?"
Felmerül itt bennem a kérdés, hogy miért hiszünk a géneknek? Miért fogadjuk el azt sorsnak, amelyet a génekből kiolvasunk? Miért nem úgy viszonyulunk az egészhez, mint mondjuk az asztrológiához: lehet hogy igaz, és lehet nogy nem, de mindegy, uralni tudom a helyzetet".
Nekem az a véleményem, hogy e mögött az egész jelenség mögött, a tudományba, a tudomány hatalmába fektetett mélységes mély hitünk áll. Igen legalább annyira hiszünk a tudományban, mint anno domini a jó keresztény istenben, aki meg volt győződve a predestinatióról. Éppen csak ő ennek okát Istenben látta.
Ne gondolja senki azt, hogy a viszony, amely a tudományhoz fűzi, recionális jellegű. Nem. Szimpla hit: pusztán a hitböl ered az, hogy 1000* röbbet adok az orvos szavára, mint a papéra. Pusztán a racionalitás erejébe fektetett hited vezet arra, hogy egy racinális érvben, egy racionális meggyőzésben jobban higgyél, mint bármely más argumentációban.
Az az érzésem, ez az egész génes história nem egyébb, mint a korábbi korok predestinációelméletének modern válfaja.
Valójában a tudomány, mint korábban a keresztény egyház, totálisan eluralkodott az emberen. Behatol mindenhová, örömünkbe bánatainkba, félelmeinkbe. Szerintem ebből táplálkozik az a nézet, hogy egy emberből több megíthető a génjein át, mint egy szimpla face-to-face kontaktusból, amikor a szemébe nézünk, és elbeszélgetünk vele.
Ez egy nagyon téves szemlélet, és mégis, mindannyian beleestünk itt.
|