Összevont hozzászólás következik, mivel úgy látom, túl sok időt hagytam ki:
videó: Én az alábbi szavakat mind szlengeredetűnek minősítem, minthogy eredetileg egy jól meghatározott közösség rövidítette le: monó <– monofonikus, sztereó <– sztereofonikus, autó <– automobil, fotó <– fotográfia, metró <– (fr.) métro <– chemin de fer métropolitain ; nem utolsó sorban a magnó <– magnetofon, amely éppen az előzőek hatására nyerte el hangalakját. Az utóbbi években csatlakozott ehhez a videó, de ennek jelentése (legalábbis az én megítélésemben) még nem szűkült le egy meghatározott dologra: egyaránt jelenthet videomagnót, videofelvevőt ill. magát a videofelvételt [Tony Hyper csak az első jelentését érzi, de: "Fel veszem videóra." (értsd videószalagra)]. És napjainkban a bio- is erre az útra lépett: még nincs bió szó, de olyan határozott jelentéskört látszik felvenni és olyan "tömegben", hogy szinte már várom az önállósulását. Ekkor természetesen hosszú -ó-val kell írni, és majd elindulhat a vita arról, hogy a termék szóval való összetételében hosszúnak vagy rövidnek kell a magánhangzónak lennie: biotermék ~ *biótermék. Én tehát látni vélem az alábbi három kategóriát: (a) a köznyelvben teljesen meghonosodott szavak, melyekben az összetételben is egyértelműen hosszú az -ó; (b) a köznyelvben éppen most jogot nyert (nyerő) szavak, ahol az összetételekben még kettős alakok fordulhatnak elő (kinél-kinél a saját nyelvérzéke, egyéni ejtésmódja szerint); illetve (c) a még csak összetételekben élő előtagok, melyek megindultak az önállósulás útján (akár a szlengben, akár a köznyelvben). [N.B. Bakos (1989) a mono-t még így, rövid magánhangzóval hossza (ugyanakkor a sztereó hosszú !!??)].
-ibilis: Valahol már volt e témakörben hosszászólásom, mely, hogy eufemisztikus legyek, nem aratott osztatlan sikert; de itt megismétlem az ott elmondottakat. A magánhangzó megnyúlása itt a klasszikus latin hangsúlyviszonyainak emulálása. Ennek alapján éppen a rövid hang, pl. plauzibilis-ben, magyarázható "nehezebben". A kompatibilis a köznyelvben nagyon fiatal, már nem vette alá magát az időközben eltűnt latin műveltségből következő nyúlásnak. A "tradícionalisták" megpróbálták az eltérést történeti irányba kiegyenlíteni, de úgy tűnik, a csatát az ellenkező párt fogja megnyerni... Az angol behatás (ha van) éppen a rövid ejtés- és írásmódot erősíti: ui. a mi latinos három szótagú -ibilis "képzőnk" ott (a normatív ejtésmód szerint) egyszótagos az inkriminált hangot schwával ejtve: [-ebl] (természetesen a végző -l lehet vokalizált is).
A korábban felsorolt szavak közül kivenném a debilis-t, mivel ez "hamis barát": ui. ez a debeo ([anyagilag, köszönettel] tartozik vkinek) igéből -l-is képzővel képzett melléknév. Egyébként is ebben a szóban az első szótag a hangsúlyos és eredetileg hosszú is (vagyis helytelen ejtésmóddal honosodott meg, helyes a *débilis lenne.) Tony Hyper nem találta meg az angol "eredetijét", aminek az az oka, hogy ők a franciából csak a továbbképzéseit vették át: debility, debilitate az eredeti értelemben (gyengeség, gyengít). (N.B. A magyar jelentés az orvosi zsargonból származik: [mentálisan] gyenge, nyomorék.) A debilis mellé zárkózik fel a labilis <– labo (ingadozik, dülöngél), a stabil(is) <– *stab(e)o [feltételezett alak] –> stabilio (megtámaszt) / stabulo (istállóban áll; átv. vhol tanyázik), habilis <– habeo (van vkinek vmi, bír, birtokol vmit) etc.
Hogy rumci konkrétumigényét is kielégítsem: az -íbilis és -ábilis ugyanaz az összetett képző, csak a kötőhang más: vö. plaudo –> plausitus –> plausibilis, szemben specto –> spectatus –> spectabilis. A képző a szupinumtőhöz járuló indoeurópai (latinban már egyébként improduktív "kondícionális" értelmű) -b- és az ehhez járuló -l- elemből áll. Ez utóbbi a fenti debilis, labilis mellett más kötőhangzóval megtalálható az -ális képzőben is, pl. frons –> frontalis, causa –> causalis. Tudnivaló viszont, hogy a latinban az -i- kötőhangzó (valójában: tőhangzó) csak rövid lehet, ha mégis megnyúlik, -e-ként jelentkezik (vö. plaudo, plaudit, plaudebat, szemben: specto, spectat, spectabat). Az -ibilis képzőben pedig mindenütt rövid, melynek hatása az, hogy a latinban nem az utolsó előtti szótagon, hanem a hátulról a harmadikon jelentkezik a hangsúly: ez okozza az -íbilis pótnyúlását, szemben az -ábilis-sel, amelynál az -á- már a latinban is hosszú (és hangsúlyos). Tehát az -ábilis helyzetileg hosszú, az -íbilis-ben pedig csak a nagyobb nyomaték "okoz" ilyen hatást: ez teszi azt a különbséget, hogy az előbbi kiejtési stabil, az utóbbié ingadozó. És hogy miért ingadozó: a "tradicionális" kiejtésmód szerint akkor rövid, ha előtte hosszú magánhangzó (vagy kettőshangzó) állt: ugyanis a hangsúly kisebb időtartamú nyúlást eredményezett mint a valódi hosszú magánhangzók, és az utóbbiak mellett az előbbiek "rövidnek tűntek". Persze felvetődik, hogy miért reverzíbilis, szemben a konvertibilis-sel. Mindkét szó, a verto (fordít) igéből származtatható, melynek szupinuma versus, ebből látható, hogy a konvertibilis "hibás képzésű", így már eleve nem volt latinos hangsúlya. Ugyanakkor, "belekavar" még a szó elterjedésének időpontja is: azoknál a szavaknál, amelyeket akár Janus Pannonius is használhatott a verseiben, érvényesülhetett az a metrikai szabály, hogy az a magánhangzó, amelyet két (vagy több) mássalhangzó követ, helyzetileg hosszú. Ezért van rövid hangzó a horribilis, posszibilis szavakban. És mivel Bakos tudta, hogy az x ebből a szempontból egy hang(!), ő még flexíbilis-t hozott.
A helyzet tehát a filológusokat leszámítva feldolgozhatatlan, így úgy tűnik, a köznyelv "rendezni" akarja a kérdést, melynek eredménye valószínűleg mindenütt a rövid i-s -ibilis lesz. |