Mumu,
de a feltett kerdes marad:Tudsz-e valamilyen modon (peldaul ahogy leirtad.) bekeben elni sajat magaddal ?
Nem, szerintem folyamatában nézve soha. A lényeg, amit a 71. hozzászólásodban írtál: ez egy folyamat, aminek alapja - az értékrended - állandóan változik, amiből az is következik, hogy kénytelen vagy a saját tetteidet is állandóan átértékelni. Nagyon veszélyesnek is tartanám, ha valaki állandóan, vagy akár hosszasan békében élne önmagával, hiszen akkor vagy képtelenné vált a további emberi fejlődésre, vagy hazudik önmagának, és akkor vége is a történetnek, hiszen máris előkészített egy drámai helyzetet önmaga számára.
Macisajt,
Kérdezed, milyen konkrét események vezettek a véleményem kialakulásához. OK, elmondok egy példát.
Mint mindenkinek, nekem is "hétköznapi" viszonyom volt a családommal, minden szokásos pozitívummal és negatívummal együtt. Ekkor egy orvosi műhiba miatt meghalt az édesapám. Korábban számomra elképzelhetetlen konfliktusba kerültem önmagammal, hiszen hirtelen a nyakamba szakadt az összes feldolgozatlan és lerendezetlen élmény az addigi életemből, világossá vált, mennyit mulasztottam vele szemben, amit már soha nem tudok pótolni, milyen hibákat követtem el, melyeket már soha nem tudok korrigálni. Pár hónap múlva szintén orvosi műhiba miatt meghalt a testvérem. Itt már nem csak a már említett jellegű gondok jelentkeztek, kénytelen voltam sokkal mélyebbre ásni, hogy fel tudjam dolgozni általában az emberi kapcsolatok törvényszerű buktatóit, hibáit, és - bár semmi egetrengető nem történt köztünk - már a bűn szó sem volt idegen számomra. Három hónap múlva meghalt édesanyám egy autóbalesetben. Ez már olyan mélyebb összefüggések átgondolására késztetett, sőt, kényszerített, ami messze túlmegy egy-egy konkrét személy aktuális vonatkozásain. Ezért írtam, hogy nagyon sok dolog mélyebb megértéséhez sajnos szükségesek a katarktikus élmények, sőt, tragédiák. Ha az ember csak a "normális" életét éli, egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy a kellő mélységben ásson le önmagában, és az élet alapkérdéseiben. Ilyen élmények hatására azonban rákényszerül, hogy ugyanazokat a dolgokat, melyeket korábban az akkori viszonyainak megfelelően tulajdonképpen helyesen értelmezett, teljesen más dimenziókban értelmezze újjá, és ezzel egy olyan világ tárul fel előtte, amiről addig szinte fogalma sem volt, és melynek feldolgozása, újraértelmezése akár évekbe is beletelhet, ha pedig még itt-ott tévútra is téved (ami szinte elkerülhetetlen), akkor még hosszabb időbe is.
A legfontosabb tanulság - legalábbis számomra - ezekből az volt, hogy soha nem szabad ítélni, csak megpróbálni megérteni a világot, az embereket, a tapasztalt dolgokat, hiszen az biztos, hogy soha nem leszünk képesek a teljes megismerésre, és megértésre, mindig lesznek olyan mélységek, ahova - valószínűleg szerencsénkre - soha nem jutunk el, de attól még ott vannak, és igazságaik ránk is érvényesek. |