Na igen, a dolog valahol itt kezdődik, hogy tudjuk-e egyáltalán, kivel és mivel kellene békében élnünk, kik és milyenek is vagyunk valójában? S ha kezdjük megismerni, nem futunk-e el ész nélkül az igazság elől, mert a valóság oly messze van az önképünktől, hogy nem tudjuk/merjük/akarjuk vállalni...
Az első lépés önmagunk valós megismerése, és csak utána jön az elfogadás soxor fájdalmas művelete. Ha nem tudjuk az önmagunk által nyújtottakat értékként elfogadni, hogyan is várhatnánk, hogy más annak tekintse, igényt tartson rá, és a saját értékeit hajlandó legyen nyújtani cserébe? Pedig jobb beérni a kevésnek vélttel, hiszen a többi amúgy is csak illúzió, és egyáltalán nem biztos, hogy amit mi kevésnek vélünk, az másoknak nem éppen sok. Ez amúgy is csak a bilaterális kapcsolatokban dől el, mit kezdenénk azokkal az egyébként valós értékekkel, amik nem felelnek meg habitusunknak, egyéniségünknek és értékrendünknek? Bátran vállalva önmagunkat keresni kell azokat, akiknek az általunk nyújtani képes dolgokra van szükségük, és ha elsősorban adni, és nem kapni akarunk, akkor minden csalódás ellenére arra is van esélyünk, hogy a környezet is pozitívan viszonyuljon hozzánk, de legalábbis békén hagyjon.
A másoknak való túlzott megfelelni akarás nem csak AncsaH problémája. Éppen e napokban foglalkoztat e kérdés egy számomra igen kedves emberke esetében, akibe már gyerekkorban beleégették az értéktelenség tudatát (egyébként teljesen alaptalanul, sőt!), ami néha a másoknak való megfelelésnek szinte az önfeladásig terjedő mértékét eredményezte. Adni pedig csak az tud, akinek van is miből, ehhez az önálló, integráns személyiség megteremtése és megőrzése elengedhetetlen. Nem könnyű feladat, de messze nem is reménytelen, ezért mindenképp érdemes vállalni a küzdelmet önmagunkkal. Ha meg sikerül, az eredmény minden várakozásunkat felülmúlhatja, és nem csak az önmagunkkal, hanem a számunkra fontos emberekkel való viszonyunkban is!
|