Keresés

Részletes keresés

Mumu Creative Commons License 2000-12-28 05:13:33 25
Kedves SmartAss (es igy pancso is ),azt hiszem a Ti vitatok elviszi a topic temajat (legalabb is ahogy en ertettem) egy masik igen kivanatos beszelgetes fele ,ami csak gazdagit rajta.
Megis az en alapgondolatom elesebb megfogalmazasa erdekeben:
Az elj bekeben Onmagaddal az egy belso szabaly.Itt a kor szamomra bezarul.Magaddal bekeben el az aki a cselekedeteivel (legalabb is az adott korulmenyekben tett dolgaival)magaban teljesen egyettert.
Es ez az egyetertes mobilizal kifele ,kivuli cslekedetekre(a masik toletek inkabb analizalt aspektus).
En itt csak arrol beszelek hogy a belso beke a legfontosabb egy szemelyiseg kialakitasaba,megorzesebe es onvaltozasaiba.Ez ad erot ez tartja ossze mint a cement a szemelyiseget.
A tanacs pedig:ne hazudj,ne csald meg magadat es boldogabban elsz a foldon...
ZedIzDead Creative Commons License 2000-12-28 01:25:31 15
Ez oké, Smarty, de mi van akkor, ha már saját magad se tudod megkülönböztetni a valós énedet az álarcodtól? Akkor hol tudod elkezdeni önmagad vállalását?

[ZedIzDead]

AncsaH Creative Commons License 2000-12-28 01:24:54 14
...ez mind szép és jó...és tanácsokat én is nagyon tudok adni...de olyankor külső szemlélő vagyok...sajátmagamat pedig nem látom kivülről...és nagyon nehéz az, amiről nem tudom, hogy mi...és hogyan...mi a helyzet akkor, ha már szinte nem tudom elkülöníteni, hogy ki vagyok én, és mi vagyok én...
A hozzászólás:
SmartAss Creative Commons License 2000-12-28 01:16:29 11
Na igen, a dolog valahol itt kezdődik, hogy tudjuk-e egyáltalán, kivel és mivel kellene békében élnünk, kik és milyenek is vagyunk valójában? S ha kezdjük megismerni, nem futunk-e el ész nélkül az igazság elől, mert a valóság oly messze van az önképünktől, hogy nem tudjuk/merjük/akarjuk vállalni...

Az első lépés önmagunk valós megismerése, és csak utána jön az elfogadás soxor fájdalmas művelete. Ha nem tudjuk az önmagunk által nyújtottakat értékként elfogadni, hogyan is várhatnánk, hogy más annak tekintse, igényt tartson rá, és a saját értékeit hajlandó legyen nyújtani cserébe? Pedig jobb beérni a kevésnek vélttel, hiszen a többi amúgy is csak illúzió, és egyáltalán nem biztos, hogy amit mi kevésnek vélünk, az másoknak nem éppen sok. Ez amúgy is csak a bilaterális kapcsolatokban dől el, mit kezdenénk azokkal az egyébként valós értékekkel, amik nem felelnek meg habitusunknak, egyéniségünknek és értékrendünknek? Bátran vállalva önmagunkat keresni kell azokat, akiknek az általunk nyújtani képes dolgokra van szükségük, és ha elsősorban adni, és nem kapni akarunk, akkor minden csalódás ellenére arra is van esélyünk, hogy a környezet is pozitívan viszonyuljon hozzánk, de legalábbis békén hagyjon.

A másoknak való túlzott megfelelni akarás nem csak AncsaH problémája. Éppen e napokban foglalkoztat e kérdés egy számomra igen kedves emberke esetében, akibe már gyerekkorban beleégették az értéktelenség tudatát (egyébként teljesen alaptalanul, sőt!), ami néha a másoknak való megfelelésnek szinte az önfeladásig terjedő mértékét eredményezte. Adni pedig csak az tud, akinek van is miből, ehhez az önálló, integráns személyiség megteremtése és megőrzése elengedhetetlen. Nem könnyű feladat, de messze nem is reménytelen, ezért mindenképp érdemes vállalni a küzdelmet önmagunkkal. Ha meg sikerül, az eredmény minden várakozásunkat felülmúlhatja, és nem csak az önmagunkkal, hanem a számunkra fontos emberekkel való viszonyunkban is!

Előzmény:
AncsaH Creative Commons License 2000-12-28 00:43:32 4
Sziasztok,
...belevágok a közepébe...
Engem mindenki barátságos, vidám embernek ismer...de valójában ez álarc, mert képtelen vagyok igazi önmagamat megosztani másokkal...néha már úgy érzem, hogy saját álarcommá váltam...a mindig mosolygós, kedves, vidám, másoknak megfelelő AncsaH...ki vagyok én?...nem igazán tudom megmondani...a kifelé jó kedvű, de valójában fájdalmasan magányos ember...ha találkoznátok velem IRL, biztos nem tudnátok megítélni, milyen is vagyok igazából...a védekezésnek minden technikáját olyan szinten adom elő, hogy senki nem vesz észre semmit...szerintem a gond az, hogy mindig meg akarok felelni valakinek...de közben elfelejtettem, hogyan legyek önmagam...tényleg nem tudom már milyen is igazán önfeledtnek lenni...
...most ne gondoljátok, hogy egy depressziós, ronda, pesszimista lány vagyok...mindig optimistán próbálom szemlélni a világot...de mégis...nem is tudom.....

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!