Keresés

Részletes keresés

Törölt nick Creative Commons License 2000-12-10 19:08:33 102
A globalizáció NEM áll neoliberális alapokon, ezt minden fórumon hangoztatom, hogy a liberális gondolkodás alapja a személyes szabadság, nem a multiseggnyalás.

A legtöbb liberális csupán abban téved, hogym csak az államot tartja a személyes szabadságot fenyegető legfőbb veszélynek, a multikat még tartja annyira lényegesnek, és ez hiba. De rá fognak jönni,mint ahogy én is rájöttem, hogy ez legalább akkora veszély. Ne felejtsük már el, hogy Bush meg Thatcher jobboldaiak voltak. Az angol és amerikai jobboldal gazdaságpolitikailag valóban liberális, de társadalompolitikailag nem - míg az igazi liberálisok elsősorban a társdalami liberalizmusra törekszenek, és a gazdságira nem annyira, sőt, kezdik belátni, hogy a liberális társadalompolitikához némiképp antiliberális gazdaságpolitika kell - ha szabad egyéneket akarunk - és ez a liberalizmus lényege - akkor a az egyének szabadság fenyegető multikkal szemben nem lehetünk teljesen liberálisak.

A hozzászólás:
Székely Kecskés János Creative Commons License 2000-12-02 15:24:25 -
Dr. Életkopfnak, és csahosoknak: azért másoltam be ezt a Népszava cikket, hogy beszélgessünk róla.

Verseny a nemzetért

Az elmúlt tizenegy év fő politikai választóvonalát Magyarországon a nemzeti kérdés jelölte ki. Az úgynevezett
népi-urbánus vita, amelynek aktuális változata a kilencvenes évtized első felének szellemi pankrációját keretbe
foglalta, lényegében arról szólt, hogy a két oldal eltérően ítélte meg a rendszerváltás során kialakuló társadalmi és
főleg gazdasági rendben megőrzendő nemzeti pozíciókat. A népi-nemzeti irányzat sikeresebbnek bizonyult
politikailag, mint a szellemi csatákban. Három parlamenti választás közül kettőt megnyert az az oldal, amely magát a
nemzeti ügy letéteményesének nyilvánította. A hangzatos ígéretekben sokan csalódtak ugyan 1990 és 1994 között,
az ügy fontossága azonban továbbra is szembeötlő.

A nemzet ügye azért kerülhetett a politikai vita fókuszába, mert a nyolcvanas évek második felében kibontakozó
gazdasági folyamatok (a fokozatos külgazdasági nyitás és következményei) nem kis mértékű egzisztenciális
kihívást jelentettek egyes hazai érdekcsoportok számára. Történt mindez annak ellenére, hogy az egyidejűleg
megvalósult politikai átalakulás - a szovjet érdekszférából való kiszakadás és a többpárti demokrácia bevezetése - a
nemzeti önrendelkezés újbóli elnyerésének jelszavával zajlott.

A kilencvenes évek fejleményei a félelmeket igazolták, vagyis azt, hogy a nemzetközi környezet olyan kíméletlen
versenyhelyzeteket gerjeszt, amelyből nem várt kockázatok és veszteségek is fakadhatnak. Ezekre a kockázatokra
és veszteségekre a politikai jobboldal az egyre erőteljesebb nemzeti retorikával válaszolt. A nemzeti orientáció
sikere olyannyira egyértelművé vált, hogy a második vereség után a baloldal fantáziáját is megragadta ez a
témakör. Ennek megfelelően az MSZP újonnan elkészült tizenöt éves programtervezetében prominens helyre került
a nemzeti kérdéssel foglalkozó fejezet. A liberális irányzat ugyanakkor de facto kimentette magát az ideológiai
versenynek ebből az új fejezetéből. Az újonnan előtérbe kerülő ideológusaik kinyilvánították, hogy a globalizáció
elsöpri a nemzeti kereteket, amiből következtethetünk arra, nem tekintik feladatuknak, hogy a továbbiakban
foglalkozzanak a témával.

A baloldal persze a téma fontosságát elismerve sem mondhatja ugyanazt a nemzeti kérdésekről, mint a jobboldal.
Ez ugyanúgy magától értetődő, mint hogy nem mondhatja ugyanazt az adózás, a családpolitika vagy a
földtulajdon ügyeiről sem. Kérdés azonban, hogyan ragadható meg az eltérő nemzetfelfogás. Hagyatkozhatunk-e
itt a múlt századi vitákra?

Vannak, akik még ma is aktuális kérdésnek tartják azt boncolgatni, hogy vajon a nemzet inkább kulturális vagy
inkább politikai egységnek tekinthető-e. Vannak, akik valamiféle szellemi és politikai huszárvágásnak gondolják azt
mondani, hogy a válasz: mindkettő. Valójában e kérdés relevanciája jóval kisebb a véltnél. A két válaszlehetőség
között sohasem elvi alapon döntöttek egyik vagy másik hívei. A XIX. század második felében, amikor ez a vita
kibontakozott, a németek azért beszéltek kultúrnemzetről, mert ez igazolta a nagyobb méretű nemzetállam és
nemzeti piac létrehozását, míg a magyarok azért voltak a politikai nemzet hívei, mert az jelölt ki számukra tágabb
kereteket - egy olyan országot, amelynek még az asszimilált lakossággal együtt is csak alig több, mint fele volt
magyar anyanyelvű.

A XX. században a nemzeti kérdés megszűnt a kulturális és a politikai koncepciók harcának lenni. Ami korábban
rejtve volt: a gazdasági nemzet megjelent a maga anyagi valóságában és megtestesült a nemzetállami tulajdonban
és a nemzeti újraelosztó rendszerekben. Az I. világháború leleplezte, hogy a nemzetállamok lényegüket tekintve
gazdasági vállalkozások. A II. világháború után ezekben a vállalkozásokban minden fejlett országban részt kellett
engedni a dolgozó osztályoknak is. Megszületett a szociáldemokrata nemzetfelfogás, amely folytonosságot vállalt
az eredeti liberális koncepcióval annyiban, hogy a nemzetet jogközösségként értelmezte. Egyúttal túl is mutatott
azon, hiszen a jogok közé szervesen beépítette a gazdasági (munkához, jövedelemhez, lakáshoz,
érdekképviselethez való) jogokat, és a nemzeti szolidaritás alapintézményeiként tekintett a nemzeti egészségügyi,
oktatási és társadalom-biztosítási rendszerekre.

A szocializmus ugyan hagyományosan nemzetközi orientációjú ideológia, ám képviselőit jól láthatóan zavarba
hozták a legutóbbi negyedszázad multi- és transznacionális jelenségei. A nemzetközi baloldal berkeiben ma komoly
vita folyik a nemzetek jövőjéről, habár leginkább indirekt formában. Ez azt jelenti, hogy inkább arról a folyamatról
értekeznek az elmélet és a gyakorlat emberei, amelyről feltételezik, hogy kikezdi a nemzetállamok erejét és egységét.
Ez pedig a globalizáció, amelyről a Szocialista Internacionálé legutóbbi, párizsi nyilatkozata (1999. november 8-10.)
ezt írja: "A globalizáció új keletű realitása átrendezi a fejlődés hagyományos határait, korábban kimaradt régiókat
kapcsol be, miközben másokat drámai módon kizár és ezáltal még mélyebb szegénységbe süllyeszt."

Anthony Giddens, Tony Blair "udvari tudósa" az egyoldalúságokat számba véve így fogalmaz: "Nyilvánvaló,
hogy a szabad kereskedelem nem kizárólagosan jár előnyökkel. Ez különösen igaz a kevésbé fejlett országok
tekintetében. (...) A globalizáció tapintható kulturális megnyilvánulásaiból több is amerikai: Coca-Cola,
McDonald's, CNN. A legtöbb óriási multinacionális vállalat székhelye is az USA-ban van. Azok, amelyeknek
nincsen ott, mind a világ gazdagabbik feléből valók, és nem pedig a világ szegényebb tájékairól. (...) A statisztika
valóban félelmetes! A világ lakossága egyötödének részesedése a globális gazdagságból 1988 és 1998 között 2,3
százalékról 1,4 százalékra csökkent. Másrészt a leggazdagabb egyötöd részesedése növekedett. A szubszaharai
afrikai országok közül húsznak csökkent az egy főre jutó reáljövedelme az 1970-es évek végével összehasonlítva.
Számos >>kevésbé fejlett országban<< a biztonsági és környezetvédelmi szabályozás alacsony szintű vagy
egyáltalán nem is létezik. Néhány transznacionális cég olyan árukat szállít oda, amelyek az ipari országokban
szigorúan ellenőrzöttek vagy tiltottak: gyenge minőségű gyógyszerek, romboló hatású növényvédő szerek, magas
kátrány- és nikotintartalmú cigaretták. Ez nemhogy egy globális faluhoz, ez inkább egy globális kifosztáshoz
hasonlít."

A teendőket tekintve a francia szocialistáknak a párizsi nyilatkozat előkészítéseként közreadott dokumentumában
olvashatjuk: "A szociáldemokratáknak teljes egészében látniuk kell a globális szabályozás szükségességét. A
fontos ügyek ma már világméretű jelentőségre tettek szert, és megoldásukat is hasonló módon kell keresni.
Globális problémákra csak globális válaszok léteznek. Minél több a globalizáció, annál több szabályra van szükség.
(...) Tisztában kell lennünk azzal, hogy milyen veszély fenyeget bennünket, ha nem állítunk fel nemzetközi
szabályokat. Minél kiegyensúlyozatlanabb a fejlődés, annál agresszívabb formában történhet a tradicionális
értékekhez való visszavonulás az etnikai nacionalizmus és a vallási fundamentalizmus formáját öltve, a fegyverek
tömeges elterjedése által tüzelt konfliktusokkal együtt."


Ismét a Szocintern nyilatkozatát idézve: "Olyan új globális gazdasági és pénzügyi rendre törekszünk, amely
szükségessé teszi a mintegy 50 évvel ezelőtt létrehozott szervezetek, mint például az IMF, a Világbank és a WTO
átalakítását is. E szervezetek egyike sem tudott lépést tartani a változó időkkel. Új, megelőző cselekvési eszközökre
van szükségük. (...) A nemzetközi békének és biztonságnak gazdasági és pénzügyi feltételei is vannak, amelyeket
pozitív módon és bátran kell alkalmazni. Ennél fogva létfontosságú a nemzetközi pénzügyi rendszerek jobb
átláthatósága, valamint valamennyi pénzintézetre, így a spekulatív befektetési alapokra és területen kívüli
egységekre is vonatkozó óvatossági szabályok megalkotása. Szükséges továbbá az adóparadicsomok
megszüntetése, a rövid távú spekulatív tőkeáramlás destabilizáló hatásának korlátozása a feltörekvő országokban
azáltal, hogy ezen országok tőkepiacát szabályozottabban nyitják meg."

"Túlzottak-e hát valójában a globális gazdasági válságtól való félelmek?" - teszi fel a kérdést Helmut Schmidt még
1998-ban egy Népszabadság-beli interjúban, és meg is válaszolja. "Nem egészen, hiszen a technikailag globalizált
pénzpiacok veszélyesek, s különösen az a forrópénz másodpercek alatt végbemenő rövid határidős tőkeforgalma
az ezt kísérő öszszes spekulációval és pszichózissal." Schmidt két évvel ezelőtti írását már csak azért is érdemes
újra elővenni, mert érzékletesen mutatja be az IMF és a külföldi pénzügyi befektetők felelősségét az orosz válság
kialakulásában. Schmidt úgy látja, hogy mivel a "spekulatív ragadozó kapitalizmus" az Egyesült Államokból
származik, a reformnak Nyugat-Európából kell kiindulnia. "A szabad világkereskedelem és a nagyfokú
munkamegosztással járó globális gazdaság hatmilliárd embert érintő jó működése ugyanis fontosabb, mint a
határidős pénzpiacokon randalírozó néhány tízezer mohó üzletkötő és menedzser korlátlan szabadsága."

A szociáldemokraták tehát nem tekintik üdvözítőnek a neoliberális alapokon álló globalizációt. Elvetik annak
mítoszát, de helyette nem menekülnek a nemzet mítoszába. Ez konzervatív válasz lenne, amely szükségképpen
vereségre lenne ítélve. A progresszív felfogás nem azért tekinti fontosnak a nemzeti összetartozást, mert a
nemzetet felsőbbrendűnek tekintené a globális vagy univerzális jelenségekkel szemben. Ami az ember
szükségleteit és jogait illeti, a világ egységes. Amit - éppen az egyetemes jogokból kiindulva - tagadni kell, az nem
más, mint hogy elvont gazdasági, piaci vagy profitérdekek maguk alá rendelhessék a demokratikus politikát. A
progresszív felfogás szerint nincs olyan gazdasági szempont, amely fontosabb lehet, mint a demokratikus
ellenőrzés.


Tehát a kérdés nem az, hogy a nemzeti szint fontosabb-e a globálisnál, hanem az, hogy a demokratikus politikának
ellenőriznie kell-e a magángazdaságot a legkülönbözőbb szinteken: településen, régióban, nemzeti és globális
keretek között. Nem gondolhatjuk, hogy az emberi szolidaritás határai meghúzhatók lennének a velünk egy nyelvet
beszélő társaink körében, mint ahogy nem fogadhatjuk el, hogy a velünk egy vallást gyakorlókra tekintsük azt
érvényesnek. A nyelv, a vallás, a családi vagy világnézeti hagyomány fontos kötelék az emberek életében, de nem
tekinthetjük a mindennapi élet legfőbb szabályozójának, és főleg nem tekinthetjük a jövő alternatíváit korlátozó
tényezőnek.

A nemzeti retorikát alkalmazó hazai jobboldal a globalizációval való szembeszállást hirdeti ugyan, de gyakorlati
politikájában nem a nemzet egészét, hanem annak felsőbb rétegeit kívánja csak megvédeni, anyagi gyarapodást
biztosítva számukra. A konzervatív nemzetfelfogás tehát a gyakorlatban a nemzeti elit kialakítását és védelmét
jelenti. Az Antall- és az Orbán-kormányok közötti lényegi különbség ebből a szempontból mindössze annyi, hogy
az előző a nemzeti elitet a múltból próbálta meg feltámasztani, míg az utóbbi új, történelmi gyökerekkel nem
rendelkező rétegeket is beemel ebbe a csoportba újraelosztás és újraosztás útján. A globalizációhoz, a
transznacionális gazdasági kihívásokhoz való viszonyhoz képest a konzervatív erők számára is másodlagos
jelentőséggel bír, amiről persze - mint kollektív lelkiismereti kérdésről - oly sok szó esik, hogy például mit lehet ma
mondani Mohács, Világos vagy Trianon ügyében és hogyan lehet javítani a határainkon túl élő magyar
kisebbségek helyzetén.

A progresszív felfogás szerint a nemzeti kérdés ma elsősorban nem az, hogy mi kapcsolja össze a különböző
országokban élő magyarokat, hanem inkább az, hogy milyen nemzeti intézmények tartják fenn a szociális kohéziót
az ország határain belül. Az elv egyszerű, ám a hazai baloldal nemzeti programjának kialakítása nem mentes a
kockázatoktól. Fenyegeti az a veszély, hogy túl sokat vesz át a kollektív lélektanra fókuszáló s a figyelmet a
lényegi gazdasági kérdésekről elterelő konzervatív szemléletből. Ugyanígy fenyegetheti a provincializmus abban
az esetben is, ha szemet huny a szabályozatlan piacok itthoni és nemzetközi következményei fölött, és főleg akkor,
ha nem vesz tudomást a nemzetközi szociáldemokrácia köreiben a globalizációval kapcsolatban megszülető
elemzésekről és programokról. - Kép

Andor László

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!