|
|
 |
kis kőevő
2000-11-02 10:08:59
|
284
|
Kedves Sladi, de jó olvasni, amit írtál!!!
Nagyon örülnék, ha írnál arról is, milyen volt a változási folyamat. Gondolom, attól, hogy elmondtad a férjednek és érezted az ő támogatását valamint azt, hogy ő kissé ducin is elfogad és szeretne megóvni attól,hogy kínozd magad néhány kiló miatt, szóval, hogy ettől még nem változott meg minden egy csapásra.
Tudod, én úgy érzem, hogy akkor is elégedetlen lennék a testemmel, ha egy lakatlan szigeten élnék egyedül. Nem számít, hogy mindenki elfogadna egy kicsivel súlyosabbnak is, én nem fogadnám el úgy magamat. Nálad nem volt ilyen?
A férjed hogyan tudott segíteni azon kívül, hogy lelkileg támogatott? Kérted őt például arra, hogy szóljon rád, ha látja, hogy már negyedszer veszel a süteményből? Kérted valami ilyesmiben a segítségét?
Ha bármilyen használható tipped van - én kapok rajta...
Kedves Zsamzsi! Ha elfogadsz tanácsot egy bulimiástól, szerintem próbáld ki a testkontrollt (de ne túl szigorúan, nehogy oda kerülj, mint mi): éhgyomorra gyümölcs (bármennyi, ettől szerintem nem lehet hízni), húst, sajtot zöldséggel, salátával, de ne krumplival vagy rizzsel, mert a szénhidrát meg fehérje kombináció hizlal. És mozgás, de ezt úgyis tudod. (Én nagyon okos vagyok ám, amíg nem kell valamit áttelepíteni a gyakorlat talajára.)
kis kőevő
|
|
A hozzászólás:
 |
Sladi
2000-10-31 22:32:44
|
280
|
Sziasztok!
Rátaláltam a topikra, végigolvastalak benneteket. Borzasztó érzés volt. Igen, huszon-egynehányévesen ugyanebben a szörnyűségben voltam. Én sosem voltam kórósan sovány, csak "pont jó" és "kicsit duci". Akkor még nem is tudtam, hogy ez betegség, azt hittem, én vagyok az egyedüli, aki képes még a vasszöget is befalni csak azért, hogy utána kihányja. Imádtam enni, volt, hogy egymás után 6-8-szor is végigcsináltam a zabálás-hányást, mindig visszamentem még egy kis csemegéért, majd megszabadultam tőle. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ezt a környezetem hogy nem vette észre? Pl. éttermi vacsi, uzsgyi a mosdó, kicsit meggyötörten, és gondolom érezhetően "illatosan" tér vissza az ember... Na mindegy, senki sem tudta. Ma 30 éves vagyok, van egy 1,5 éves kislányom, kicsit duci vagyok, de úgy érzem, nem vészes, és kb. 6 éve nem hánytam. Nem voltam orvosnál, nem szedtem gyógyszert, azt hiszem, a férjemnek köszönhetem, hogy sikerült abbahagyni. Egy világos pillanatomban beavattam őt sötét titkomba. Talán az mentett meg, hogy ő megbizott bennem, nem erőltetett semmit, és igy kicsit ducin is elfogadott. Nem állitom, hogy ma nem járkálok rá a túrórudikra, de elfogadom, hogy ilyen vagyok. Szeretnék kicsit karcsúbb lenni, de már rég nem ez a központi kérdés.
Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy van remény, nem szabad feladni.
Kedves Lányok, kivánom, hogy a ti problémátok is megoldódjon. Szoritok értetek!
Sladi
|
|
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|