Sziasztok!
Olvasgattam az általatok leírtakat.
Rettenetesen érzem magam. Itt ülök a gép előtt.. átérzem a problémáitokat, persze azért nálam mégiscsak másképpen zajlik, azért nálad is mégiscsak és tudod, hogy nem hasonlíthatod össze, s úgy érezed a másik akkro sem szenved annyit mint te. Pedig pontosan tudod mit érezhet, s milyen lehet reggelente felkelnie, a tükörbe nézni és bevallani, hogy mi tett, mit tesz és mit fog holnap is és az elkövezkezendő hetekben, hónapokban.
Két éve vagyok bulimiás.. utálom magam.. reggel felkelek, s kínzó éhséggel szendvicset készítek magamnak.. Tudom mi lesz a vége, ha megyek valahová úgy állítom be az órát, hogy a reggelire és az utána következő "szertartásra" jusson idő.
Két éve hírtelen fogyókúrába kezdve semmit nem ettem, s lefogytam 12 kilót.. előtte már héttől megszabadultam.. utána még várt rám hat kiló. Nem volt nehéz.. eleinte csak nem ettem, aztán mikor már aggódtak, s ennem "kellett" hánytam.. mi más tehettem?!.. én eszeveszett.
Mennyivel egyszerűbb lett volna.. mennyivel? Képes lettem volna rá, akartam volna? Nem voltam képes rá és nem akartam, azért tartok ma itt, s tartok itt később.. hacsak nem lesz rosszabb.
Félek újra rájönnek és mehetek megint hat hétre korházba, miközben tudom ott nem segítenek, mert akkor sem segítettek.
Pontosan két éve.. Október 19.-én vonultam be..
Ez tán valami évforduló.. ránézek a naptárra és rájövök.. egy beteg állat vagyok.. atya világ nem vagyok ép.. az én "kis" Évfordulóm.
Van egy barátom.. imádom, szeretem.. ő nem tudom, hogy van velem, mert nem veszek észre már semmit.. Úgy érzem csak velem van, de közben mindenkivel kapcsolatban úgy érzem, hogy csak megtűr.. s én is csak tűröm őket, miközben vannak páran akikért "meghalnék" ha kell, s Ő az egyik akiért bármit..!
Aggódik értem, ha sokat eszem.. kérdi hogy fér beléd ennyi??.. tudja mi volt a bajom, de mondtam ne aggódjon már nincsen.. persze tény és csak a vak nem látja, de ő nem tudhatja, mert hisz nekem.. és én nem is hazudok neki.. mert saján magamnak teszem, magamnak hazudok, hogy jól vagyok, mikor neki kimondom.. én magyarázom csak be magamnak, hogy nem tudják? Vagy megint észre sem veszik? Vagy csak nem ismerik? Még ha ők is megélték.. ha csak közvetve is, de átélték? Egyszerűen ők is félnek bevallani?
Van egy sógórnőm, akivel nem túl jó a kapcsolatom.. szegénykém, ha megy úgy érzem eltörik.. 184cm kb. és nincsen szerintem 60kiló.. de őt mégsem viszik kórházba.. pedig már ő is kóros.. gyereket akar.. nem mondom neki, hogy így nem lehet, mert nem vagyok hozzá méltó, nem hallgatja meg, vagy csak legyint és gúnyosan mosolyog.. az ő élete.. nem tehetek "érte" semmit, ha nem akarja, hogy beszéljek, azt hiszi ő jobban tudja, ő mindent tud..
Nem is ez a lényeg.. nem kell beszélnem.. csak annyit mondok, hogy én is itt vagyok, s figyelem amit mondotok..
Hogy miért tesszük? Mert úgy érezzük arra születtünk, hogy szenvedjünk, hogy minden nap emlékeztessük testünk, lelkünk a boldogságtól elkülönítve élünk, s ez lett a lételemünk...
Sziasztok
Vacsa
Ui: Beteges Cola Light "szlapáló" vagyok.. tavaly összeakadtam egy üdülés alkalmával a Sprite Light-al.. valami csodás érzés volt.. |